Galambok szárnyán ível fel a reggel:
görög csarnok a nyugodt tér fölött.
A szél – ünneplõ tóga – meg-meglebben,
a változásban bennfoglalt örök
ragyog meg most. Formák összhangja zendül
a lélek csöndjén: antik térzene,
arányok forrnak össze boldog rendül,
(most megpihenve, mintha értene,
a soha meg nem nyugvó értelem).
Ragyog a reggel ógörög nyugalma,
gyöngyözik, pezseg, megcsordul a fény.
A dómnál egy lány: remek, eleven
szobor. A szóraváró csönd lehajtja
nemes fejét  – És Szokratész beszél.