A szövevényes dunántúli tájban
A musttól pezsgõ szüretek helyén,
Az áldomások zengõ városában
Jártál-e? Mert ott születtem én.

A Mecsek-lankán út szalagja fénylik,
Azt hinnéd hogy szél csavarta rá.
A szalag száll és autók mennek égig.
Az ember? Mintha felhõ hordaná.

Óh, ha erre tavasz van! S ha este!
Ringatóznak ám a távolok!
Rétet, kertet virágzás temet be
S újraforrnak minden óborok.

Az ócska pince-hordók kieresztik
Hasukból a holt szüret szagát
S a vén hegyõr szundítva megrészegszik:
Fegyvere kalapján durran át.

Gazdag földet lát a férfihonvágy:
Káprázik most szívem és agyam.
Régi utcák, lilaszõrû hegyhát
Emlékében húzom meg magam.

Pestre jöttek, szobámban suhognak
Könyvtárszaggal egybekelt szelek
S Pécsre nyíló pesti ablakomban
Feltûnik a vén török-mecset...

Forró földek! Szántott mesgyeszélek:
Nem veszhettek el! Hiszen viszem,
Hordozom magamban ó vetéstek
S énbelõlem nem pereg ki szem!

Míg a várost szél lopkodja s száz fal
Porlik el egy esztendõ alatt:
Szívem mélyén sérthetetlen táj van,
Bennem e teljes Pécs megmarad.

Biz, ha én is így megõriztetnék,
Halhatatlanságom lenne az!
Minden évben telét lerázó rét
Földjébõl hívna ki a tavasz.

Minden évben velem rozsdálódna
Bodza, hárs, szõlõdomb és a len
S köd színében ülnék ki a tóra:
Változgatna az idõ velem...

Õsz anyám, ki megrokkant a gondban
S úgy jár mostan: sírva félszegen:
Nem tudja, mit alkotott kínokban:
Szülõföldet is szült énnekem!