Régen se volt másként, és az új idők se tudták jobban. Hogy az irodalom olyasféle jobbágy, szolgálóleány, udvari bolond, nevezzük bárminek, segítségre szorul. Kell az erős államférfiúi kar, kell a köztanács, az útmutatás. Ezért is történt, hogy nem sokkal a rendszerváltás után egy jónevű, országosan ismert, kiváló szerzőkkel büszkélkedő folyóirat egy füstös, konyakos szerkesztőségi ülésen eldöntötte, ezentúl csakis három témakörben közölnek verset, úgymint Isten témájában, úgymint a Haza témájában, végezetül, de nem utolsósorban a Család témájában. Mármost Ady hiába is küldte volna el ezek után nekik a Disznófejű nagyúrról szóló költeményét, annak témája leginkább a pénz volt. Istennek pénze nincsen, a haza mindig szegény volt, a család meg lopott, amióta csak volt. Hosszú vajúdás volt, a folyóirat az új rend morális diszciplináit és elkötelezettségét tette magáévá. Népben, nemzetben, ők támogatnak, mi támogatunk. Verseld meg, ami szép, ami jó, ami hasznos.

Volt már efféle törekvés, lesz is, a múzsa ilyetén hasznosítása nem volt szokatlan a kelet-európai lírai földeken. Ám nagy és fontos gondolatokra nem mindig érett a világ. Erre sem volt föltétlenül az. Így történt, hogy több poéta igencsak arcátlanul, és vajon kinek a megbízásából, kinek a sugallata alapján, visszamondta a már elfogadott, lektorált, olvasószerkesztő izzadságával földíszített kéziratát. Hogy nem. Ilyen módon ők nem közölnek verset a folyóiratban, mert ha ők a miska kancsóról, a horgászatról, a női nemi szerv szomorúságáról írnak költeményt, akkor azt nekik ne értsék bele a megjelölt tematika hármasságába, a lófaszt, elesik a költő a biciklijével két hülye öregasszony miatt, megírja, az most akkor Isten, haza vagy család. Ha meghalok, az melyik?! A bor is micsoda? Írok modern bordalt, mert estet tartottam a villányi borosgazdánál, egy hordó volt a honorárium, és az is, a bordalom is belefér mind a háromba, miközben az egyikbe se. Akadt költő, aki személyesen dohogott föl a szerkesztőségbe. Személyesen vonta vissza a kéziratát. Volt olyan, aki három napig jött a szerkesztőségbe, azt mondta, már föladta a verset, de az még nem érkezett meg. Valóban nem hozta még Józsi, a postás. Józsi át se tudta adni a borítékot Pirikének, kikapták a kezéből, döngött a lépcsőház. Tudva van jól, milyen alamuszi, gyáva, megtévesztett társaság a költőké. Már nincsen Petőfi, Ady, már nincsen Tersánszky, már nincsen, hagyjuk. Bedőlnek. Elgyávulnak. Elárvulnak. Nincsen hasznuk annyi sem, mint a salaknak.

Nem így a sapkás költő!

Ő, mivel hajnaltól késő délelőttig piacokat és kiskocsmákat látogatva járta a várost, szintén bekopogott a szerkesztőségbe. Mi volt az neki, eljönni idáig, bármeddig. Át a városon. Beszélt is, ahogy szokott, volt beszélőkéje, voltaképpen, ha diskurált, ha mondta, ha csűrte, ha csavarta, az is vers volt, végtelen monológ, az egész ember, a rossz sapkájával, a foltos nadrágjával, a soha, soha nem pihenő észjárásával egy élő, kétlábon járó vers volt, csakhogy aztán ő is visszakérte a három, már közlésre elfogadott költeményét. Fenébe, hogy már ez is. Még a sapkás is! Pedig őt nem érdekli széljárás, politikai közvélekedés, olyan hívsági morál, ami másnak húsba, zsigerbe, erkölcsbe vágó parancsolat. Nem érdekli ezt semmi, csak maga-maga. Hogy beszélni tudjon, az érdekli. Hogy tán a Weöres volt még ilyen, vagy csoda tudja.

Ott hevert a sapkás poéta előtt a három vers a szerkesztőségi asztalon.

Na, tehát akkor, a macis címet áthúzta, odaírta, Isten. Jó.

A lóversenyes címet áthúzta, odaírta, Haza. Jó.

A szpérós, verebes címet áthúzta, odaírta Család. És bólintott, jó ez is.

És már csak annyit mondott, így már közölhetitek, kollégák.

Így volt, nem így volt, ez a történet járja a magyar szó sok zöldséges, irodalmi piacán.

Maci, Lóverseny, Szpéró.

Azóta tudjuk, mit jelentenek.