Már nappal nagyon félek. A tudattól, hogy éjjel dobálni fognak a hullámok. Különösen, amikor elmegy mellettem a Szlovákiába tartó Moszkva. Pontosan abban az órában halad el, amelyben már vizen vagyok. Barátkozom a Dunával. Inget veszek és megborotválkozom a folyam tiszteletére, amikor csónakra szállok esténként egyedül, hogy keressem a vízi nagyvadakat, miközben harcolok a saját félelmemmel. Próbálok találkozni Magyarország „nagyvadával”, a harcsával. Furcsa érzés fog el, ha belegondolok, hogy magamra maradok éjszaka egy folyammal, amellyel barátságot szeretnék kötni. De csak annyira, hogy ne öleljen magához. Nehéz elképzelnem, mit tennék, ha így vagy úgy beleesnék. Régóta úszom – de volna lélekjelenlétem hozzá? Legyőzné riadalmam az életösztön? Elboldogulnék az árral? És ha örvénybe kerülnék? Elérném-e a partot? Ezek a kérdések szerencsére megválaszolhatatlanok még számomra, marad a pakolás estére. Hátha megmutatja magát a hal. Számba veszem a wobblereket. A kétrészes Jointedben hiszek a legjobban közülük, de azért a többin is megfenem a horgok élét a vékony reszelővel. Összerakom a botot, dobok párat az udvaron. A zsinór sisteregve repül ki a reggeli levegőben, az orsó is szépen dolgozik, minden a legnagyobb rendben. Beteszem táskámba a fogót, amivel szájánál tudom megragadni az állatot, ha sikerül a csónak mellé terelni. Elképesztő érzékeny az a hatalmas száj, hacsak finoman is ér hozzá valami, azonnal összezárul, és robban vele az egész haltest. Kötelet is teszek be, hogy tudjam kikötni nappali fotózásra, ha éjszaka megfogom. Egy vékony zöldfedelű műanyag dobozba lámpát helyezek, ezt fogom kikötni majd a csónak szélére. A szűrt, tompa fény csak annyira világítja meg a bokrokat, hogy ne dobjam fel rájuk a wobblert. Ha mégis sikerül, elmosolyodom, mert hármas horgászataink jutnak eszembe a két öcsémmel. – Bátyus, te madarászol? – vihogtak a sötétben mellettem minden alkalommal, amikor ágra került víz helyett a horog. Elképesztő pontosakat kell ugyanis dobni a part melletti vízszakaszon be a bokrok alatti lyukakba, ahova kimerészkedik az éjszaka csendjében a ragadozó, hogy hátha vízbe pottyan álmában egy madárfióka vagy egér. Be kell tudnom csapni, madárrá, egérré kell tudni válnia a Jointednek. A megfelelő dobáshoz segít a szórt fény. Apró harapófogót is teszek be, amivel egy erős tekeréssel ki tudom venni a hal szájából a horgot. Remélhetőleg onnan kell kivennem, nem a kezemből. Jártam már úgy Itáliában, hogy ugráltak be a megriasztott, cefalónak nevezett balinhoz hasonlító félkaros halak a csónakba, és egyikük úgy ütötte el az éppen pad alatt heverő botom, hogy szó szerint átvágta tenyérélemen a horgot. Irtózatos volt látnom a saját húsomon átment fémet a körülötte sötétlő vérrel. A horog szakálla miatt nem tudtam visszafele terelni tenyeremen az acélt, miközben már jelentkezett az első meglepettség és elforrósodás után a nagyon erős fájdalom. A csónak aljában guggolva ordítottam. Túratársam sietett segítségemre a kis fogóval, letörte a horogszakállt, majd kirántotta húsomból a gyilkos fémet. Mivel nem találok itt magamnak egyelőre társat, ma is egyedül megyek, ezért a hasonló helyzetekben magamra maradok… Kést teszek a táskámba, hogy el tudjam vágni a horgonyt vagy a haltartó kötelet, ha úgy követeli a helyzet. Meg egyáltalán: az ősi fegyver akkor is biztonságérzetet ad, ha a legtöbbször semmire nem használom. Elengedhetetlen, mint a fejlámpa, amit – ha nincs baleset vagy bármi egyéb zavaró körülmény – akkor kapcsolok be, amikor már remény van rá, hogy megláthatom vele a kifárasztott harcsa vízből kiemelkedő fejét. Számba veszem a ruháim is. Vízhatlan kapucnis horgászkabát kell az ing fölé és ugyancsak vízhatlan nadrág. Hányszor kapott el a csónakban a hajnali zápor. Nem egy ilyen alkalommal jött harcsakapás, úgyhogy a legzordabb időjárási viszonyok közt is ki kell tudnom tartani, hogy elérjem a célt: találkozni a vizek „medvéjével”. Késő délutánra jár az idő, amikor elköszönök feleségemtől, és elindulok Vidrához, aki a motorcsónak-kölcsönzőt üzemelteti. Vidra a hatvanas éveit tapossa, de a csónakok iránti rajongása mit sem változott. Egy hete rá akart beszélni egy katamarán végű régi csónak, valamint egy öt lóerős névtelen motor megvásárlására. Hosszas gondolkodás után nemet mondtam, biztosítva, hogy amint több pénzem lesz, veszek tőle jobbat. Négy-öt csónak van a kikötőjében, ahol egy utánfutóból árulja a sört és a hot dogot. Hiába épített egy nagy házat a fiának, a gyerek Mercedest kért tizennyolcadik születésnapjára, és beköltözött a fővárosba albérletezni. – A vidéki élet már csak ilyen – legyint keserűen Vidra, majd lapátot tesz nekem a csónakba, hogy vissza tudjak jönni, ha elromlik a motor. Egy narancssárga mentőmellényt és egy horgonyt is kapok. Ahogy érzem, hogy mozog alattam a víz, hatványozottan tér vissza a reggeli félelem. Persze, a legnehezebb helyzet is bizonyos szinten képes megszokottá válni számunkra. Elfogadom, hogy eltávolodik a szárazföld, és magamra maradok a hatalmas víztömeggel. Az elején még félénken teszek-veszek a csónakban, majd ahogy lemegy a nap, kikapcsolom a motort a partmenti fáktól pár méterre, és csorogni kezdek az árral lefelé. Az evezőlapáttal igyekszem párhuzamosan tartani a csónaktestet a parttal, miközben gyakorlom a csendet. Eszembe jutnak a költő sorai:

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei,
semmittevés és pillanatnyi csönd;

Esélytelen vagyok, amíg koccan a lapát, amikor helyére teszem, ring a csónak a lépteimtől, vagy megzörren a doboz, ahogy wobblert cserélek. Besötétedik. Az éjjelre fészkükbe bújó madarakról mérem le, mennyire tudok csendben maradni. Először mintegy harminc méterről vesznek észre, hogy közeledem, és hangosan rikácsolva röppennek tova. Percekké válnak az órák, miközben folyamatosan indiánná válva lapulok a csónak alján. Valamikor az éjszaka közepén jutok el oda, hogy észrevétlenül besiklom egy fa lombkoronája alá úgy, hogy pontosan a fejem fölül repül el egy madár. Csak akkor vesz észre, amikor már teljesen a fészke alatt vagyok. Ekkor tudatosul bennem: a csendem hatékony, esélyes vagyok. Rövideket dobok guggolva orrom elé a sötétben, keresve a bokrok közötti vízlyukakat. Nem kell sokáig várnom. Egy három-négy méteres dobásnál felrobban a víz… A sötétben is látom a fehét habokat és a kavarodást, majd érzem alkaromon, ahogy menekülni próbál a harcsa. – Megvan! – örvendek magamban. Felállok fárasztani, de fura módon a hal hamar közeledni kezd a csónakhoz. Nem lehet nagy – villan át agyamon. Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor a csónak mellé terelem, és meglátom ide-oda forgó testét. Mintegy öt kilós lehet. A fogóért nyúlok, hogy kiemeljem. Ekkor nagyot rándít a zsinóron, amely hirtelen könnyűvé válik. A wobbler hangosan koppan a csónak külső falához. Nem hiszem el, hogy elszabadult! Pedig már majdnem ott volt a fogómon! Ingerülten teszem le a botot, és leülök a padra. Dühöm elkeseredéssé, majd szomorúsággá válik, mígnem tudatosul bennem: ez a harcsa bármilyen kicsi volt, és bárhogy távozott, örökre az első tanítóm marad, aki segített begyakorolnom a csendet. Minden nyomorúságunk annak tudható be, hogy képtelenek vagyunk csendben, egymagunkban ücsörögni egy szobában – mondja Blaise Pascal. Hosszú idő még, amíg szobává válik a csónakom, de ma végre találkoztam a harcsával. Találkoztam vele és mégsem. Jóval fontosabb azonban ennél, hogy megmutatta: csakis úgy láthatom meg társait, ha eggyé válok immár közös környezetünkkel. Nem folytatom a horgászatot. Begyújtom a motort, és visszahajtok Vidra stégjéhez. Útközben egyre nő bennem az elégedettség. Partra szállva figyelem még egy darabig a folyam éjszakai nyugalmát. Hazaérve A karthauzi borítójára akasztom a wobblert.