Megtalálták Schiele múzsájának sírját – adta hírül tavalyi utolsó számában a budapesti Új Művészet folyóirat, mondván még, hogy az osztrák Mona Lisaként emlegetett, 1912-es Wally Neuzil portréja Egon Schiele egyik leghíresebb műve, és jelenleg a bécsi Rudolf Leopold Múzeum felettébb becses darabja. Múzsájával Schiele – meséli dióhéjban a történetet a nyúlfarknyi írás névtelen szerzője – 1911-ben találkozott, majd az akkor tizenhét éves Wally és a huszonegy éves művész között csakhamar több esztendeig tartó, majd váratlan fordulattal véget érő szenvedélyes kapcsolat kezdődött. Wally egy évvel a művész előtt, 1917-ben halt meg, miután a szakítást követően önkéntesként jelentkezett az I. világháború horvátországi frontjára kórházi szolgálatba. A közelmúltban ott fedezték fel Wally sírját, amelynek a renoválására most kampány indult, és halálának 100. évfordulója alkalmából egy emlékkiállítást is terveznek a tengerparti Sinjben. – Nos, ebből majdnem minden igaz. A festőnek és az ő múzsájának zátonyra futott szerelme, miként a sírhely renoválására indított kampányé is, továbbá az emlékkiállítás ténye is cáfolhatatlan. Utóbbi tényleg megnyílt 2017. december 19-én Ki volt Wally Neuzil? címmel a sinji karikabökő lovagok vitézi tornáinak színhelyétől nem messze. Hála a schielei múzsa emlékét őrző társaság sikeres tevékenységének, mert ezek szerint létezik ilyen társaság. Ám mintha a hírnek épp ama része utazott volna lassabban a kelleténél, amely a sír megtalálásáról szól.

Vagy valami elveszett, illetve megváltozott a fordításban. Esetleg elferdült a címadásban.

Ugyanis 2015. szeptember 5-én pontosan 01:31-kor jelent meg a horvát Globus portálján Lana Bunjevac újságírónő hosszabb cikke arról, hogy járt a sinji Szent Ferenc kolostor temetőjében, ahol látta Wally Neuzil sírját, bizonyítékul le is fényképezte. A fotó éles, minden jól látható rajta, bár név nélkül a kereszten. Ám miért is hazudott volna Lana Bunjevac, aki a képhez hosszú cikket írt Wallyról, amelyből kiderült, hogy a néhai, egészen ifjú korában „feslett erkölcsűnek” tartott – később saját magát teljes mértékben az ő Egonjának odaadó – modellből lett ápolónő skarlátot kapott. Abba halt bele. Előtte egy Sinjben lábadozó katonával melegedett össze, aki az osztrák–magyar hadseregben szolgált, vélhetően ott sebesült meg. Ez a katona valamivel schielei Florence Nightingale-ünk, teljes nevén Walburga Neuzil előtt távozott ugyanott, Sinjben, az élők sorából.

Hogy vajon összefüggésben állt-e közvetlenül a sebesülésével az ő végzettel való találkozása, vagy sem, ma már nem tudni. Elég az hozzá, hogy egymás mellé temették őket.

Ma is ott nyugszanak.

Így maradt ki Egon Schiele az utolsó képből. Pedig még életében lefestette Wallyt a halál karmaiban. Híres művén jómagát örökítette meg a halál képében, akkor még nem is sejtvén, hogy őt meg spanyolnátha viszi majd el. De előtte még kénytelen lesz megérni azt, hogy az, akit végül is – azzal a máig kellőképp tisztázatlan kanyarral – több évig szeretett odaadó párja helyett vett el feleségül, az terhesen, a szeme láttára haljon meg ugyanabban a bajban. Könyörületet nem ismerő spanyolnáthában.

Tanulságul: így járt a festő, mondják, aki beleszeretett a saját modelljébe, aztán faképnél hagyta. Hogy ebben mekkora szerepe lehet az égi igazságszolgáltatásnak, kérjük, ki-ki döntse el saját magának. Miként azt is, hogy ebben – félreérthető címet félre – mennyiben ismétlődik meg egy nagyon-nagyon régi történet a saját alkotásába belezúgott Mesterről. Mindenesetre a motívum különféle variációkban szüntelenül újjáéledni látszik. Itt a hűtlenné válás mozzanatával fűszerezve bukkant fel. És a bűnhődésével.

Ámen.

Ehhez a történethez fűződik még, miként fájához az élősködő fagyöngy, melyet lehetne akár a bulvársajtó legújabb gyöngyszemének is nevezni: egy rejtélyes ezüst szelence felbukkanása a sztoriban. Állítólag ez a dobozka, amely egy nevét elárulni nem hajlandó zágrábi műkincskereskedő birtokában van, Wally Neuzil hajának egyik kunkori tincsét tartalmazza. Annak a DNS-vizsgálata segítségével lehetett teljes biztonsággal megállapítani a kolostori temető szóban forgó női maradványának a kilétét. Ez a szelence állítólag Egon Schiele tulajdonát képezte, amit még életében elloptak tőle. Érdekessége, hogy Walburga Neuzil haja egyenes volt, ez a tincs pedig göndör. Jusson itt is ki-ki a maga privát következtetésére.

Mindenesetre a dolog nem tűnik távolinak Egon Schiele személyétől, akit életében perbe is fogtak fiatal nők megrontásáért. Egyik tárgyalásán a bíró paprikavörös arccal dühében elégette a festő valamelyik különösen obszcénnek tartott művét. Maga Wally pedig, miután Schiele szerelme lett, és midőn lassacskán friss új modellek következtek, órákat ült benn a műteremben, mert nem akarta egyedül hagyni Egonját. Aztán valahol mégis hiba történt. Valamelyik nap nem ért rá? Erről tényleg nem tudunk többet az itt leírtaknál, elmondottaknál. 

(Kép: Egon Schiele: Wally Neuzil portréja, részlet)