Először arra gondoltam, hogy írok egy tárcanovellát, aztán eszembe jutott valami.

Nem állíthatom, persze, hogy mindennek közvetlen köze volna ehhez az alkalomhoz, mégsem lehet egészen véletlen a dolog. Vagyis, mint egy rendőrségi szóvivő mondom: se cáfolni, se megerősíteni nem tudom.

Arról van szó, hogy az jutott eszembe, a foci nem kultúra. Pontosabban kérdésként merült fel: kultúra-e ez vajon? Aztán valami válaszféle pusmogás, mintha a saját hangom lenne, de nagyon messziről, visszhangosan: nem, nem hinném.

Mindezt azután, hogy lefektettem a nagyobbik lányomat (aki mostanában folyton a Bátor Tintanyúl meséjét szeretné hallani elalvás előtt, mintha megérzett volna valamit a korszellemből), és a fektetés fáradalmait kipihenendő, magam is ledőltem kicsit, majd egy online streamen belenéztem az épp futó bajnokok ligája meccs közvetítésébe (Tottenham–Real: 3–1).

Nem hiszem, hogy erre a mérkőzésre panaszkodni lehetett volna, pláne, ahogy mondani szokás, semleges nézőként; volt tempó, ritmus, izgalom is egy darabig, látványos megoldások és bakik, gólok, egyet még Ronaldo is begyötört, ha már ott volt éppen. Mégis elkalandoztam egy kicsit, s akkor jutott eszembe az, hogy a lányaimnak vajon meg fogom-e tanítani a lesszabályt? Mikor és miért, vagy miért nem? Majd ezzel együtt rögtön a fenti kérdés, hogy ez egyébként kultúra-e. Tehát, hogy illene-e úgy átadnom, s épp nekem?

Mert ha például valamiért ezt a sportot választanák majd, amikor sportot kell és lehet választaniuk, akkor úgyis elmagyarázzák nekik az edzők. Ha nem ezt választják, vagy teszem azt, semmi sportot, akkor az egész tárgytalan.

Nem tudom különben, hogy nekem ki tanította meg, egyszer csak rájöttem, hogy tudom, mi az a les. De, köztünk szólva, meglehetősen hidegen hagyott a dolog.

Végül mégis arra jutottam, hogy a lányoknak egy megfelelő pillanatban, néhány év múlva, talán szóba hozom ezt a les-ügyet. A les „történetét, históriáját és ontológiáját, pszichológiáját és misztériumát, misztikáját, csodáját, egyszerűségében rejlő zsenialitását”, ugye. Nevessenek majd ki, ahogy ezt magyarázom nekik, és ne értsék egészen, hogy nem azért van rá szükség, mert ez a kultúra része, sőt, önmagában megálló kulturális entitás, hanem azért, hogy képesek legyenek élből védekezni a világ kulturálatlanságával szemben. Amikor például majd azzal akarja őket megviccelni egy (vagy több) fiú (vagy férfi), hogy biztos nem értik a lesszabályt, mert nők. Érteni fogják, baszd meg.

Egyébként én apámmal sohasem voltam meccsen, és ha jobban belegondolok, csak költőkkel (na jó, volt, hogy irodalomtörténészekkel) mentem ki, vagy hogy is kell ezt szabatosan mondani. Fogalmam sincs, hogy ebből mi következik, azon túl, hogy a meccsre járást Susan Sontag-i értelemben vett campként gyakoroltuk egy időben, meglehetős sznobériával. Mármint, hogy ez volt az élvezet benne, s nem a pályán csordogáló játék.

De ha az kultúra, amit ott láttunk, megeszem a Loki-baseballsapkámat. És nem is a rasszizmus, meg a hozzá hasonló modortalanságok, hanem, hogy ráadásul mindez milyen céltalan, fásult, rutinszerű és még csak dühösnek sem elég dühös. Azt meg ne is mondja senki, hogy nem ez a kultúra, hanem ami mögötte van, vagy hol, mert én még nem voltam olyan stadionban, ahonnan odáig el lehetett volna látni. Elhiszem, hogy ezek a dolgok valaha másképp voltak; vagyis nem hiszem el teljesen, de végül is tudom azt mondani, hogy oké, mester, tegyük fel. „Bartók és Puskás népe”, irónia meg minden, veszem az adást, de hogy azért mégis, Puskás ma inkább Pancho, ráadásul aréna. És hadakozhatok ellene orrvérzésig, de nem tudok más korban érezni, mint amiben élnem adatik.

Vagy mondjuk úgy, hogy habár nagyra tartom Csempe-Pempét, ha ezzel az egésszel bármit is akarnék kezdeni, nekem mégis Pinyőt kéne megírnom.

Szögezzük le, nem én találom ki ezt a generációs törésvonalat, csak kissé lámpalázasan igyekszem jelezni, hogy létezik. Emlékszem, Szigligeten hány olyan nyár volt, amikor nem állt össze a csapat, mert – mondták dohogva az úgynevezett öreg írók a cukrászda előtt – titeket már nem érdekel a foci. Pedig azon a pályán ott, mutattak egy irányba, ez meg ez driblizett, sprintelt, rakkolt, ti meg oda se toljátok a képeteket, sőt, sportcipő sincs nálatok.

Én egyébként eljárok focizni, szúrom közbe gyorsan. És azt hiszem, amolyan élvonalbeli meccsen is többször voltam, mint egy átlag élő magyar író, beleszámítva a fent említett úgynevezett öregek javát is. Csakhogy nem úgy. Hogy? Nem szenvedéllyel, sőt, inkább annak az ellentétével, ami, hirtelen nem is tudom, mi lenne, de valami egészen más állagú érzés, az biztos. Nem megvetés azért, de mondjuk egyfajta eleve elrendelt lemondás, a legjobb esetben is katasztrófaturizmus.

Például, ha szeretnék futni, azt hiszem, nem járnék focizni, de nem szeretek, úgyhogy kell valami, ami olyan, mintha nem az lenne, de közben mégis az. Ugyanakkor egy sincs a focis társak közül, aki nézne is focit. Magyart pláne nem, és még csak nem is elvből, ahhoz legalább utálni kéne, de ezt nem lehet utálni, ez annyira nincs. Utálni lehet ma a stadionokat, meg a vidéki téeszelnök-forma oligarchák tao-pénzen hizlalt zugcsapatait. Ám ez sem a fociról szól, mert a foci az közben megszűnt. Játsszák még, de már nem létezik. Nem kultúra.

És akkor, visszatérve Szigligetre, elnéztünk arra, amerre az öregek mutattak párás szemmel, de nem láttunk semmit. Tényleg nem, kérdezték? Tényleg, mondtuk, és már mentünk is volna arrébb, ne kelljen még egyszer nekifutni, hogy ki fejelt kihez, mikor, Kukorelly Csaplárhoz, Esterházy Garaczihoz, ami végül is szép sor, de aztán Eörsi Orbánhoz, és így tovább…

Ez már nem az én meccsem, nem az én metaforám, vonom meg a vállam. A futball megszűnt világmagyarázó erőnek lenni, s a róla szóló beszéd vagy írás szépsége is inkább a tárgya ellenére ér csak el, mintsem miatta. Értem még, amikor azt olvasom egy hatvanas évekbeli passzról, hogy „A remény állított föl ott minket.”, de ismerni már csak a folytatást ismerem: „Ez nincs. A világból kihalt ez a mozdulat, ez az emelkedés. Ki ne szotyolázna blazírtan tovább, ha a félpályánál szöszmötölnek?” Ráadásul ez az egész nekem már nem is fáj, soha nem is fájt, mert soha nem volt másképp. Ebbe a blazírt szotyolázásba születtem, ha metafora kéne, ez lenne az.

De miről is jutott eszembe mindez? Ja igen, a lesszabályról, hogy azt még dacból elmagyarázom a lányaimnak, de mást már nemigen tudok megtartani nekik.

(Fotó: Bartha Máté)