Szia, ki vagy hangosítva, veszi fel anyám a telefont. Ott ül mellette apám, közel hajol a mobilhoz, minden szót, minden sóhajt hallani akar, minden szünetet és a szünetben lévő mondanivalót is. Beszélgetünk, én egyedül vagyok a vonal egyik végén, ők ketten a másikon. Mindig legalább ketten vannak, ha a szomszéd ott van, aki pálinkázni jön át, csak az asszony meg ne tudja, már hárman. Nem mindig mondja, hogy ki vagyok hangosítva, de hallom, kicsit hangosabban beszél, mint szokott. Ki vagyok hangosítva, kérdezem ilyenkor. Ki, válaszolja.

Mióta apám nyugdíjba ment, sokat unatkozik. Ha olyan az idő, egész nap kint van a kertben anyámmal, aki szintén nyugdíjas már két éve. Palántákat ültetnek, anyám körme alatt vékony fekete rétegben megmarad a föld. Legalább öt percig súrolja szappanos vízzel, körömkefével, amíg teljesen ki nem jön. Apám szedi össze a kutyaszart lapáttal, nyírja a füvet, és hétvégente szalmakalapban locsol. Ha anyám is ott van, lábára fröcsköli a vizet, ő sikít az egyrészes fürdőruhájában. Mindketten barnák, mintha éppen most jöttek volna vissza egy kéthetes olaszországi nyaralásról. Anyám már régóta vágyik Firenzébe, ez a kedvenc helye a világon, mondja, de apám hallani sem akar róla. Gyűlöli Olaszországot, gyűlöli Firenzét, gyűlöli felesége azon részét, amelyik szereti Firenzét, és az interneten beírja a város nevét. Ez a része egy-két órát is elnézegeti a képeket a dómról, a Boboli kertről és az Arno folyóról. Néha olasz szavakat ismétel, olaszul mondja a csészét, a tányért, az asztalt, a növényeket, hívja seggfejnek a műsorvezetőt, amikor bekapcsolja a tévét. Ilyenkor apám rászól, megint azt csinálod. Anyám észre sem veszi, hogy olaszul beszél. El is pirul néha, máskor letagadja, ő nem.

Szeretnek utazgatni, Krakkó, Berlin, Pozsony, de apámnak Olaszország tiltott terület. Bárhová elmenne anyámmal, ahova csak akar, kivéve ezt az egy országot, erre nem lehet rávenni. Anyám romanisztika szakos volt az egyetemen, másodévben ismerkedett meg egy olasz cserediákkal. Már apámat is ismerte, aki filozófiára járt, de akkor még nem merte elhívni sehova ezt a lányt, aki olyan szépen beszél olaszul, és bármikor tud idézni a Le notti di Cabiria című filmből. Davidénak hívták a cserediákot, aki miatt egy évre Firenzébe költözött. Apám mindig csak Dávidkának mondja, ha néha szóba kerül. Akkor kerül szóba, ha rossz a kedve, és haragszik valamiért anyámra. Vajon Dávidkával mi van, mondja neki furcsán vigyorogva. Nem vár választ, csak jelzi, nem felejt. Nem őt választották, erre emlékszik, nem őt választották, amikor kellett volna, hónapokra bele is betegedett. Amikor egy évvel később anyám visszajött, és újra látni kezdte őt az egyetemen, összeszedte minden bátorságát, és elhívta. Nem felejti el azt az egy évet, anyámnak sokba került az olaszországi kiruccanás. Ha visszavág, miért nem hívtál el korábban, azt válaszolja, nem lehetett, teljesen odavoltál Dávidkáért.

Anyámmal már hetek óta nem tudok telefonon beszélni. Ki vagyok hangosítva. Ha megkérem, most ne hangosítson ki, apám megsértődik, és akárhová menjen anyám, ott ólálkodik körülötte. Utánamegy a pincébe, a hálószobába, éppen most kell neki onnan valami. Nem akar semmiről lemaradni, utálja, ha bármiből kihagyják. Nem akar kimaradni, lemaradni, el akarja mondani mindenről a véleményét. Ha átmegyek, nem tágít mellőlünk, mindig hallótávolságon belül marad. Minden, ami a lányával kapcsolatos, rá is tartozik.

Nem tudom anyámtól megkérdezni, megérte-e az az egy év, még így is, hogy nem sikerült Davidéval. Soha nem mondja, miért jött haza, mi történt köztük, megbánta-e. Titka van, még apám sem tudja. Olasz titok, benne olasz város, olasz férfi, olasz szavak meg mutogatás. Anyámmal régen nekünk is titkunk volt. Mielőtt apám nyugdíjba ment, minden pénteken találkoztunk a belvárosban, beültünk meginni egy teát, elsétáltunk a kedvenc turkálónkba. Titkunk volt, belvárosi titkunk, benne titkos beszélgetések, titkos használtruha-szag. Négyszemközti titok.

Még Tamás sem tudott róla. Három éve vagyunk együtt, közös albérletünk van a belvárosban, mégsem tudta, hova tűnök péntekenként. Megkért, menjek ki vele Rómába. Új pozíciót kapott, ő fogja irányítani a kinti Support Centert. Folyékonyan beszél olaszul, Lorenzo, az egyik legjobb barátja is olasz. Lorenzóval csak angolul tudok beszélni, de ők gyakran olaszul szólnak egymáshoz, ha ott vagyok. Észre sem veszik. Nagyon szeretem őket hallgatni, ezért nem is szólok, csak hallgatom, ahogy pörögnek a szájukban a szavak. Én is elkezdtem olaszul tanulni, de ezt Tamáson kívül senki nem tudja. Két hónap múlva már Rómában kell lennie. Megkért, menjek vele. Esténként beírom a Google-be, Roma. Strada Roma. Rione Motti, ebben a negyedben fog vagy fogunk lakni. Taverna Roma.

Szia, ki vagy hangosítva, veszi fel anyám a telefont. Sziasztok, mondom, hétvégén átmegyek. Otthon lesztek? Igen, válaszolják. Van valami baj? Nincs, felelem, csak régen találkoztunk. Erre mindketten helyeselnek, letesszük a telefont. Szombaton apámnak jó a kedve. Kicsit ivott is a szomszéddal, aki éppen akkor megy el, amikor én megjövök. Tamás nem jött, kérdezik, azt mondom, dolga van vidéken. Készül a bolognai, anyám éppen a paradicsomkonzervet önti rá a kifehéredett húsra. Elküldi apámat még konzervért, keveset hozott fel a pincéből. Amikor apám lemegy, megkérdezem, tudnánk-e ma valamikor beszélni. Bármikor tudunk beszélni, mondja. Négyszemközt. Persze, persze, majd megoldjuk valahogy, csodálkozik. Apám visszajön, miről maradtam le, kérdezi. Semmiről, válaszolom, elveszem tőle a konzervet, és beleöntöm a bugyogó bolognaiba. Anyám felteszi a vizet a tésztának. Amikor felforrt a víz, beleteszi a tésztát. Spoglia, mondja suttogva. Csak én hallom meg, aki közvetlenül mellette állok. Apám bekapcsolta a tévét, váltogatja a csatornákat. Anyám beleszagol a bolognaiba. É squisito!, suttogja. Megtörli a kezét, és hozzám fordul. Miről akartál beszélni, kérdezi. É squisito, ismétlem magamban anyám szavait. Nem olyan fontos, mondom, és én is beleszagolok a bolognaiba.