Lett egy másik életem. Sokáig úgy gondoltam, nem beszélek róla, mert illetlenség szóba hozni, mint a szerelmet vagy a test működését, és végeredményben ez a másik életem mind a kettővel kapcsolatban is van. Arról nem is beszélve, hogy ez, ez a másik életem, épp úgy, mint a szerelem vagy a test működése, rögtön mindenkiből könnyen írót csinál, író embert, hirtelen mindenki úgy érzi, a másik életéről való tudósítás mindenkire tartozik: a másik élet titkos, és senki se látja, épp ezért beszélni róla közügy. Ahogy elkezdi élni ezt a másik életét, olyan lesz, mint a piaci áru, fogdossák az utcán, a sajátjuknak tekintik és rögtön ismerősnek, és ő, ha nem vigyáz, egy idő után hátat fordít mindenkinek, aki szólni akar hozzá, vagy ami még rosszabb, megkedveli a helyzetet, és mindenkivel beszélni akar, nem veszi észre magát, és nem lesz más ezentúl, csak ez a másik élet, de akkor már a másik élet sincs sehol, mert ha minden az, akkor már nem is másik.

Sokáig úgy gondoltam, nem beszélek róla, de nincsen más. Mostanában ritkán vagyok egyedül, ritkán utazom villamoson, de ilyenkor mindig majd belefulladok a kétségbeesett lelkesedésbe, majdnem felordítok: emberek, van egy másik életem! Egy titkos. De épp ezért aztán mindig visszafogom magam, mert talán nekik is van egy épp ilyen, vagy egy hasonló, és semmit sem tudok ezekről az emberekről, akik, ha felkiáltanék, idegenül méregetnének, hogy na és? Azt hiszed, olyan különleges vagy? Ezért öltözöl ugyanúgy, mint mások, ezért vásárolsz csőnadrágot a bevásárlóközpontban, ezért készítesz bevásárló-cédulákat, ezért gyűjtöd bonbonosdobozban a közüzemi számlák feladóvevényeit, hogy épp olyan legyél, mint mi, és amikor sikerül, amikor tényleg nem leszel különböző, akkor elájulsz a boldogságtól, hogy sikerült, végre, csak neked? Hát azt hiszed, hogy a te másik életed a legszebb? Hogy a te titkos életed a legmásikabb? Hogy amikor végre berendezed a napjaid, beosztod félórányi pontossággal, hogy legyen idő minden életedre, minden nap kiesel az órarendből legalább egyszer, lehuppansz a földre, és ámulva nézed, hogy megint elfelejtetted beosztani az ámulást.

Vagy itt van az utca. Ami az utcán történik, mindenkié, épp ezért közügy, de igazán az otthon a tiéd. Azért mész az utcára, hogy ne maradj magadnak, hogy legyen az életedben valami más, és más is lásson. De a másik életedtől nem látod az utcát. Nem tudsz figyelni, csak a másik életedre. Van egy tér a sarkon, és minden reggel pontban ugyanakkor vág át a téren egy szőke lány, aki épp csak egy kicsit hasonlít egy ismerősre, épp annyira, hogy tudd, nem ő, és mindig más ruha van rajta, de ugyanúgy siet, és ugyanúgy vág át a téren. És mindig ugyanaz a fiú ül ugyanannyi ideig ugyanannak a pékségnek a teraszán. Olyan hamar vagy az utcán, sok bolt még nyitva sincs, és ha kinyitnak, látod, hogy az első dolguk felmosni a padlót. A város rutinjai annyira kiszámíthatók; de ezt csak akkor láthatod, ha része vagy ennek a rutinnak: a nő, aki minden reggel ugyanabban az időben ugyanazon az útvonalon tolja a babakocsiját.

Van, aki azért beszél, hogy legyen egy másik élete, és ezért is hallgat meg másokat. Van, aki azért, mert a másik élete összeköti végre sok mindenki mással, és ez az ismerősség részegítő, mint a szerelem, hogy egyként válunk különlegessé a saját életünkben. Pedig ilyenkor a beszéd mégsem más, mint még egy nagy kísérlet arra, hogy mi beszélhessük el a saját életünket, a saját életeinket, mielőtt, most már semmi kétség, közel a nap, amikor végleg más fog minket elbeszélni.

A fotót Haraszti Ágnes készítette.