A ház beosztása korántsem volt ideális. Mama szerint sokat kellett lépcsőzni, a szobák pedig túl kicsik voltak. A bejárati ajtó egy közepes méretű előszobába nyílt, balra egy tükör volt, kalaptartó, faragott nyelű sétabotok, jobbra a garázsajtó, tovább egyenesen a pincelejáró. A következő emelet a nappaliba vezetett, súlyos faszekrények, heverő, a heverővel szemben tévé. Fatévé, röhögtünk olykor öcsémmel az avítt Videoton dizájnon. Az ajtó melletti sarokban az ágyat bársony falvédő szegélyezte, ez volt a papa helye. A kicsi konyhában műanyagabroszos asztalka, két szék, egy hokedli, paprikafüzérek, befőttesüvegben szárított vargánya, a falon katolikus naptár. Korondi kerámiák díszítették a második emeletre vezető lépcsősort. Porfogók, morgott olykor a papa. Ezen a szinten rendezték be a ház legelegánsabb helyiségét, az étkezőt. A vitrinekben kristály, porcelán, kitüntetések, örökségek, a falon az unokák képei, mind a nyolc, külföldi utak zsákmányai. Az ebédlőasztalt csipke borította, egy üvegvázában művirág, egy másikban barka, papa szedte esős éjszakák másnapján az erdőben. Az étkező mellett, a mama szobájában éppen elfért két ember, néhány szentkép, rózsafüzér, kalapok, és bundák, amiket senki sem hord már. A harmadik emeletre csak akkor másztunk fel, ha küldtek. Tágas fürdőszoba és egy dolgozószoba, benne könyvek, egy írógép és esküvői fotók – mintha nem lettek volna válások.

Kulcsunk nem volt, csöngetnünk kellett és várni, amíg valaki végre kinyitotta a kaput, kivéve azokon a napokon, amikor papa eljött elénk az iskolába. Ilyenkor Tihany márkájú biciklijének támaszkodva, mellkasán összefont karral, diszkrét távolságból várta, hogy végezzünk. A csomagtartóhoz rögzített kosarában, a műanyag szatyrok alatt tej, kenyér, csoki, ugyanaz a márka, ugyanaz az íz, heteken keresztül, minden nap. Megbeszéltük, hogy megint nem történt semmi különös, aztán hazabattyogtunk, mindig ugyanazon az útvonalon, és csak a papa fütyörészése vagy egy-egy kutya ugatása törte meg a csendet. Ez egy igazán szomorú időszak is lehetett volna, ám valamiért nem így emlékszem rá. A délutánok lassan úsztak az este felé, mama főzött, papa matatott, mi pedig tanultunk. Nagy ritkán engedélyt kaptunk rá, hogy vacsoráig a garázs szekrényeiben kutakodjunk, régi kitűzőket, érmeket aggassunk magunkra, kalapot csapjunk a fejünkbe, és sétapálcával masírozzunk fel-alá. Aztán vacsoránál, a tojásos gomba fölött, esett néhány szó a következő napok menetéről, apánk várható érkezéséről és a Jóistenről. Végül a tévé előtt, újabb adag csokival az ölemben vártam, hogy leteljen a hátralévő egy-két óra, jöjjön apa, és hazavigyen a saját szobámba, hogy lefekhessek az ágyamba, mintha egyébként a dolgok a megszokott rend szerint mennének. Előfordult néha, hogy nagyapám maradt velünk éjszakára. Esetlenül mozgott a lakásunkban, elmosogatott, rendezgette a szórólapokat, egyszer talán még vasalt is. Mama nem jött, állítólag nem bírt felmászni a harmadik emeletre, meg amúgy is, mondta, valakinek rendet kell tartani nálunk is. Menjen csak az öreg. Ekként telt el az első néhány hét.

Péntekenként a nagyanyám bundás almát sütött, fokozva ezzel a hétvége izgalmát. A szűk konyhában, az asztal és a tűzhely között tipródva, almakarikákat mártogatott palacsintatésztába, sercegett az olaj, ragadt a műanyag abrosz, édes illat járta át az emeleteket. Ilyenkor ott ültem vele, és a történeteit hallgattam, mint ahogy évekkel később is, az erdélyi házról, a fényűző karácsonyokról, marhavagonokról és egy nehezen induló új életről. Aztán meg kalandos útjairól, a dédszüleim haláláról, az unokáiról, mintha én magam nem egy lettem volna közülük, úgy emlegette szüleimet a keresztnevükön, engem és öcsémet pedig mint a gyerekeik. Végső soron talán, nem is unoka voltam ilyenkor, inkább egy gyerekkori barátnő halovány mása. Na, de hol van az már, legyintett, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Elmúlt mind. Csak a Jóisten tudta, vagy még ő sem, hogy mennyi sérelem gyűlt benne össze az évek alatt, amit azonban egy úrinő büszke tartásával leplezett. Csupán a konyhában, az edényekből felcsapó gőz lazította fel egyszer-egyszer ezt a merevséget.

Korábban nem fordult elő, hogy a nagyszüleimre bíztak volna, legalábbis nincsen ilyen emlékem. Közös programunkat leginkább a többfogásos hétvégi ebédek jelentették, evés, beszélgetés, ölelés, elköszönés. Ezen kívül anyák napi csokrok, születésnapok és kosármeccsek előtti sütizések köré rendeződött kissé formálisnak mondható viszonyunk. Mária néni, a nyugdíjas klub vezetője, több nyelven beszélő, a rászorulókat segítő, városunk köztiszteletnek örvendő tagja, nem csúszott-mászott a szőnyegen, kisautókat tologatva fiú unokáival. Megtárgyalta a szükséges kérdéseket, majd pedig végtelen megelégedéssel szemlélte, hogyan tűnnek el az étkezőasztalról a rántott, töltött és csavart húsok. A vasárnapi misék és egy-egy hosszabb utazás kivételével, mama életének nagyobbik része a házban zajlott. Papát időnként láttam kosármeccseken, folyóparton, erdőben, szurkolni, régi cimborákkal beszélgetni, fonott kosárba gombát gyűjteni. Mégis, egy ilyen szerencsétlen helyzet kellett hozzá, hogy nagyszüleim kilépjenek az őket körülszövő történetek sejtelmes díszletéből, és minden esendőségüket felfedve, megpróbáljanak bennünket néhány hétig ellátni, valahogy úgy, ahogy annak idején a saját fiaikat.

Egy este aztán apám, mint aki végre megtalálta a megoldást erre a lehetetlen helyzetre, izgatott arccal lépett be az ajtón, gyerünk, mondta, indulunk. Beültünk tehát a Zastavába, megmarkoltuk a plüss üléshuzatot, sötét, üres utcákon kanyarogtunk, míg végül leparkoltunk a templom előtt. Most pedig imádkozni fogunk, mondta a szenteltvízbe ejtve mutatóujját, anyátokért. Csak vessetek keresztet, és fogalmazzatok a saját szavaitokkal, így, hogy add, Istenem, hogy anya minél előbb hazajöhessen. És mi kértünk, aztán kissé megnyugodva hazamentünk, aludtunk, és másnap kezdődött elölről minden. Az iskolában újfent semmi különös nem történt, délután jött értünk a papa, csoki, séta, emeletek, heverészés, tévénézés, sóhajok, történetek. Mondok egyet, ülj csak ide. Tudod-e, hogy mi van ezen a pecsétgyűrűn, biccentett nagyanyám ökölbe szorított kézfejére. Na? Néztem, próbáltam kivenni a húsos ujjba vágó anyag mintázatát, de nem tudtam megmondani biztosan. Ez, gyerekem, egy pelikán. És tudod-e, hogy miről híres a pelikán? Arról, fiam, hogy ha nem talál élelmet, akkor a saját húsát csípi le, és adja oda a kicsinyeinek. Nem gondolkodik rajta, csak csinálja. Ez a természete. Nem tudhattam biztosan, hogy mindeközben anyám kórházi küzdelmeire gondolt-e, vagy apámra, aki a leglehetetlenebb helyzetekben is mindenkinek megpróbált valamit nyújtani, esetleg saját magára, aki a túlélés érdekében már annyiszor alkalmazkodott.

Ahogy nem tudhattam azt sem, hogy mit gondoltak akkor, amikor nekik, a közösség sokak által szeretett és tisztelt tagjainak, elvált fiaik lettek, nehezen összeszervezhető családi ebédek terhét róva ezzel rájuk. Hogy magyarázkodtak-e miatta valaha, vagy a rájuk jellemző csendes tartással azon igyekeztek, hogy a maga útján menjen minden tovább. Abban azonban biztos voltam, hogy akadtak kerülendő témák, kellemetlennek számító kérdések, amelyek minden igyekezet ellenére behatárolták kapcsolatainkat. Behatárolták és megterhelték, egészen addig a pontig, amikor egyszer csak nem volt helye a mellébeszélésnek, és ha előttünk nem is, maguk között biztosan kimondták legalább egyszer, hogy megtörténhet, hogy ennek a két kisgyereknek meghal az anyja.

Ez egy igazán szomorú időszak is lehetett volna, ám valamiért mégsem az lett. Nem tudom, hogy a mindenáron fenntartott rend, vagy az elszántság, hogy itt semmi sem változhat, volt-e az, ami miatt végül anyám teljesen felépült. Mindenesetre, néhány hónap után a nagyszüleimmel való találkozások ismét a hétvégékre szorítkoztak, köszöntésekre, kosármeccs előtti sütizésekre, közös tévézésekre. Egyvalami azonban soha nem tért vissza. Mint bajtársak, akik érteni vélik, hogy ebből a fajta életből csak ez az egy van, úgy hagytunk fel mi is mind a mázzal, maszlaggal, és kaptunk választ végre egyre több kérdésre, évekkel később is, amikor már tudtam, hogy a pelikán csak a legendákban szaggatja fel a húsát.