1989-ben meghal Kádár. Négyéves vagyok. Anyám ölében ülök, nézzük a tévét, Kádár temetését közvetítik. Felravatalozták. Anyám sír. Lehet, már akkor is sírt, amikor megtudta, hogy meghalt. Ez az első emlékem, anyám sír Kádár temetésén. Állítólag hatéves korunk előttről nincsenek emlékeink. A rendszerváltás után már nem történik semmi érdekes, én meg csak arra az időszakra emlékszem. Nem lehetek se kisdobos, se úttörő. A nővérem még volt kisdobos, kék nyakkendőt hordott és oroszul tanult. Nem értem, én miért nem hordhatok kék nyakkendőt, és miért nem tanulhatok oroszul. Anyám azt mondja, azért, mert ezután minden más lesz.

*

1991-ben költöztünk el a nagymamáékhoz, onnantól nem volt külön szobám. Anyám sokat dolgozott, olyankor a nagymama vigyázott rám. Úgy emlékszem, szinte mindig vele voltam. Gyakran nézegettem a fényképalbumokat, fekete vastag kartonpapírra voltak ragasztva a képek, utána vékony, hártyaszerű lap. Mint a sütőpapír. A fotók mind fekete-fehérek voltak, vagy barnásak, szépiának hívják. Olyanra csináltattuk az érettségi tablót, senkinek nem állt jól. Pedig a barátnőm pontosan tudta, hogyan kell úgy sminkelni, hogy jól mutasson szépiában, olvasta valahol. Ki is retusáltak minket, mégis borzalmas lett. A nagymama albumában mindenkinek jól áll a barna. Időrendi sorrendben vannak beragasztva a képek, mindenféle rokonok, ismerősök, barátok, nem unom hallgatni a történeteit, ő pedig nem unja, hogy válaszoljon nekem. Kérdezem megint, ki ez a bácsi a képen. Sanyi bácsi, meghalt a háborúban, mondja. Nézem a képet, húsz év körüli fiú katonai egyenruhában, most meg halott. Nem csak most, már legalább ötven éve. Kérdezem tovább, mama, ki ez a lány. Az én vagyok, válaszolja. Tudom, hogy ő az, mégis mindig megkérdezem. Gyönyörű mosolyú nő, derékig érő hullámos hajjal. Nagymamám volt a legszebb lány a faluban állítólag. Most ránézek, ráncos a bőr a kezén, és nincs foga. Nem akarok megöregedni.

*

Apám valamikor 1989 előtt volt Moszkvában, talán kétéves lehettem. Akkor 1987-ben. Moszkvában két órával van több, mint Budapesten, a repülőút is két óra, így hazafelé akkor érkezik meg, amikor elindult. Egy játékbabát hoz ajándékba, vörös a haja. Natasának hívják, mondja. Fura, hogy nem én nevezem el. Ez egy olyan baba, aminek már van neve, mondja. Így árulták. Tetszik nekem Natasa. Persze erre nem emlékezhetek, az ember nem emlékszik arra, mi történt vele kétéves korában. Apám valószínűleg éveken át meséli, hogy tőle kaptam Natasát, és mennyire szerettem. Azt is ő mesélte, hogy két óra az időeltolódás Budapest és Moszkva között. Minek ment Moszkvába. A reptéren elütötte egy taxi. Három napig kórházban feküdt, penicillint adtak neki, akkor derült ki, hogy nem is allergiás a penicillinre. Semmi baja nem lett tőle, pedig úgy tudta, allergiás rá. Nem volt beírva az okmányaiba, hogy penicillinérzékeny, nem volt magánál, beadták neki, gondolom, ez a protokoll. Nem lett semmi baja. Sose kérdeztem, mit csinált Moszkvában, és honnan tudja, hogy Natasa tényleg Natasa. Apámat nem ütötte el taxi, és sosem kapott egy moszkvai kórházban penicillint, könnyen lehet, hogy ezt az egészet csak kitalálta. Natasa biztos létezett, sokáig magammal cipeltem mindenhová. Aztán valami történt vele, leesett a feje talán.

*

Gyerekként kedvenc könyvem volt a Sissi, a filmet is láttam, mikor még olvasni se tudtam. Romy Schneider a főszereplő, később a regényben is őt képzeltem Sissinek. Imádtam a hatalmas, abroncsos ruháit és a koronáját. A báli jeleneteket nem tudtam megunni, hercegnő akartam lenni, mint minden kislány. Anyám 1988-ban az óvodai farsangon Piroskának öltöztetett, szerinte az különlegesebb, mint a hercegnő. Minden kislány hercegnő lesz, te ne állj be a sorba, mondta. Nem tudott meggyőzni, be akartam állni a sorba. Utáltam a piros kendőt, meg a kosarat a kezemben, a többiek csillogós ruhákban vonultak fel, koronával a fejükön. A Sissit a rendszerváltás után is minden ünnepkor leadták a tévében. Nem volt igaza anyámnak, hogy minden más lesz.

*

Körülbelül hét év múlva fog meghalni Kádár. Apám közli anyámmal, hogy elköltözik. Még hét év és vége lesz annak az egésznek. A házasságuknak ott és azon a napon lesz vége. Apám mást szeret. Összepakol, a bőröndöket a bejárati ajtó mellé teszi. Vagyis egy bőrönd, két táska. Még meg sem születtem, a szüleim máris válnak. Anyám nem tudom, mit szól. Úgy sír, mint amikor megtudja majd, hogy Kádár meghalt. Vagy teljesen nyugodt. Aki menni akar, azt engedni kell, gondolja. Segít apámnak összepakolni, mint a Jelenetek egy házasságból című filmben Liv Ulmann. Egyik nap a férje, Johan, közli, hogy Párizsba költözik a szeretőjével, és Liv Ulmann segít pakolni. Marianne a neve, Liv Ulmann játssza. Körülbelül ez történhetett 1982-ben anyámékkal is. Apám mondjuk nem Párizsba ment. Veszprémbe vagy valami nyugat-magyarországi kisvárosba, a szeretője ott talált munkát. Onnantól nem a szeretője, hogy elhagyta anyámat érte, hanem a társa. Párja. Szerelme. Anyám nem is hiszi el, hogy ez vele történik, vagy főz egy kávét és megkönnyebbül.

*

A rendszerváltás után öt évvel halt meg az apám. Sose tudom, hogy március 30. vagy 31. Anyám szerint ha a halotti anyakönyvi kivonatban március 30. szerepel, akkor az a hivatalos. Nem is érti, miért gondolkodom ezen. Valahogy hajnalban történhetett, ilyen esetekben a halált megállapító orvoson múlik, hogy mi lesz a dátum. Huszonkét évvel később a tizenegyedik kerületi okmányirodában felvilágosít az ügyintéző, hogy 1994. március 31-én halt meg az apám.

*

Csak pár darab olyan képet találok, amin anyám és apám együtt vannak. Kérdezgetem sokszor anyámat, ki kicsoda a képeken, de nem meséli el olyan jól, mint a nagymama. Egyik képen széles mosolyú, szőke hajú nő, trapéznadrágban, sose láttam még ezt a fotót. A nőt sem. Gyönyörűnek találom. Anyám épp vasal, odamegyek hozzá, tudja-e, ki van a képen. Szerintem nagyon szép. Anyám felnéz. Apád szeretője volt, válaszolja, és vasal tovább. Megtalálom a szüleim esküvői fotóját is, fekete-fehér, anyámon állítólag lila ruha volt. Ki van rakva a konyha falára a Lilaruhás nő című festmény, persze nem a festmény, csak poszter, mindig azt képzelem, hogy az anyám esküvői ruhában. Sosem értettem, miért nem volt neki fehér.

*

Sári meghív a születésnapi bulijába. Osztálytársak vagyunk, de még sosem voltam náluk, ezek szerint nem vagyunk annyira jóban. Jóban vagyunk, csak nem vagyunk barátnők. Meg igazából nagyon messze lakik, nem mászkálunk át egymáshoz. Semmi közös nincs bennünk azon kívül, hogy mindketten februárban születtünk, és az ő apja is meghalt. Sári Sári, ez a neve. Így, hogy Sári Sarolta. Mindenki csak Sárinak szólítja, vagy Sárisárinak. Sarolta, Saci. Sára kizárva. Körbevezet a házukban, a konyhában az asztalra kipakolva ropik, sütemények, ahogy buliban szokás. Megmutatja az anyja szobáját és a nappalit, ahol a buli lesz. Majd hozzuk át ide a kaját meg az üdítőket, mondja. A többiek még nem érkeztek meg, én jöttem legkorábban. Anyám nem tanított meg rá, hogy vendégségből illik legalább tíz percet késni. Állunk a nappaliban, felmutat egy csőre, ami a fal tetején fut. Arra akasztotta föl magát az apám, mondja. Nem emlékszem, mit vettem Sárinak születésnapi ajándéknak. Nyolc nap múlva tizenegy éves leszek. Emlékeznem kéne, hatéves korunk után már vannak emlékeink.

*

Anyám, azon a napon, mikor apám elhagyta, sírt vagy megkönnyebbült, bármit is érzett, nem tartott sokáig. Este apám belépett az ajtón a bőröndökkel a kezében. Egy bőrönd, két táska. Johan nem tér vissza Marianne-hoz, csak egy év múlva. Apám még Veszprém előtt rájött, hogy nem bír azzal a nővel élni, csak anyámat szereti. Tizenkét óra is elég volt. Kibírhatatlan a nő, meg mit csinálna ő Veszprémben, egyáltalán, milyen baromság ez az egész. Ennek akkor itt és most még sincs vége. Mármint a házasságuknak. A házasságuknak majd kilenc év múlva lesz csak vége hivatalosan, akkor papírt is kapnak majd róla. Kádár hét év múlva fog meghalni. Már csak hét évig tart az az egész.

*

A rendszerváltás után, de még apám halála előtt, együtt nézzük a tévét. Apám azt mondja, na, ennyi volt a háború, kislányom, nem tartott sokáig. Ekkor kezdenek emlékeim lenni. Ezek már igazi emlékek. Most eszembe jut, rákeresek a Wikipédián, hogy mire gondolt. Délszláv háború, azon belül a szlovéniai tíznapos háború. A délszláv háború végét apám már nem érte meg. 1995. Pécsen élnek rokonaink, nagymamám hetente beszél velük telefonon. Miután leteszi, azt mondja, a Zsuzsáék is hallják, Pécsen is lehet hallani. Kérdezem, hogy mit. Nagymama azt mondja, a háborút. Arra gondolok, hogy apám azt mondta, a háborúnak vége. Vajon hogyan lehet hallani egy háborút. Milyen zajokkal jár egy háború. Félek tőle. Nem tudom, milyen messze van Pécs.