Nagyapám hátvédként játszott a pályán, apám is, de ő nem nagyapám fia. Neki csak lányai voltak, nem érdeklődtek a foci iránt, egyikük kézilabdázott, másikuk kosarazott. Amikor anyám megismerkedett apámmal, nagyapámnak egy szava sem lehetett, meg sem tudott szólalni a boldogságtól, amikor kiderült, apám is a Fradinak drukkol, és játszik a Rojik csapatában. Rojik, ez a pálya neve, magyarázhatta apósának, akinek szinte könnybe lábadt a szeme ezekre a szavakra, foci, pálya, hátvéd. Azt nem mondta el, hogy a pályán Csigának hívják.

Ha el kéne mesélnie az életét, azzal kezdené, 1928-ban született, és azzal folytatná, hogy 1946-ben csatlakozott a Törekvés csapathoz. Esztergályos volt, ment a MÁV-hoz, ahol először csak egy pár, később negyven nő dolgozott a keze alá, ezt nagyapám nem, csak nagyanyám számolta. Pontosabban negyvenkettő, volt olyan is, hogy negyvenkét egész nő tartozott alá, harisnyástól, lakkcipőstől, bedauerolt hajastól, mindenestől. Ment nagyapám a (nőkhöz!, vágná rá a felesége) MÁV-hoz, és ment a csapathoz a Törekvésbe, negyven éven át ment hozzájuk, felvette a nadrágot és a mezt az öltözőben, felvette a sportcipőjét is, bár az biztos nem úgy nézett ki, mint amiben mostanában jár, ez inkább mamusz, mint cipő, nem lehet benne focizni. Nem tudom elképzelni, hogy 1954-ben milyen sportcipője lehetett egy futballistának, aki a Törekvésbe járt focizni. Amikor a Törekvésről beszél, a cipőt és a ruhát sohasem említi, ezért nem tudom, milyen színű mezben játszottak. Megkérdezhetném, de mostanában arra sem emlékszik, merre van a kisbolt, ahova ötven éve jár kenyeret venni, és nem akarom zavarba hozni. Ha nagyanyámat a Törekvésről kérdezem, mindig a minimum negyven, maximum negyvenkettő nőről beszél, és sose mondja el, milyen volt a pálya, milyen gyakran volt edzés és milyen napokon. Kicsit megharagszom, mert így nem tudom rendesen elképzelni a jelenetet. Nagyapám hátizsákjában az edzőruhája, talán piros, kék vagy zöld, esetleg csíkos, és a sportcipője, amit jobb híján egy mezei Adidas cipőnek képzelek el, besétál a Törekvés kapuján, ami olyan széles, hogy egy autó is beférhetne rajta. Nagyapám érkezik elsőnek, mert már akkor is utálhatott elkésni, az öltözőben felkapcsolja a villanyokat, és mire megérkeznek a többiek, már felöltözve lép ki a pályára, segít az edzőnek kipakolni a labdákat és kihozni a hálót a kapura. Két, de inkább három órát játszanak, izzadva, kifulladva mennek vissza az öltözőbe, lezuhanyoznak, és beülnek egy sörre a két vagy három utcányira levő Patakba vagy a Csöpögőbe.

A feleség ébren várja a férjét, bokáig érő hálóingben, nyakig begombolkozva, ugyanabban a két hálóingben alszik ötven éve. A gyerekek még mindig ébren vannak, rád vártak, mondja, és nagyapám elé állítja a két álmos lányt, akik úgy néznek ki, mintha most rángattak volna ki őket az ágyból. Mire ágyba kerülnek, már tizenegy óra is elmúlik, nagyanyám a falnak fordul és eljátssza, hogy gyorsan elnyomja az álom, közben finoman rugdosni kezdi nagyapámat a takaró alatt, mintha csak álmában csinálná.

Nagyapám jelenleg nyolcvanhat, de mostanában azt mondja a szája szélén bújkáló mosoly nélkül, már betöltötte a százat, ősz haját hetente egyszer mossa szappannal, amit nagyanyám vett körülbelül tíz évvel ezelőtt a nagy CBA-ban. Arcán alig van ránc, a Hármas-tóról visszaverődő sugarak ráégették a tornacipő vonalát a bokájára, még télen sem fakul ki a bőre, a nagyapám szinte már fekete. A régi képeken, mint egy filmsztár, úgy néz ki, a nagyapáknak jól állnak a régi képek. Nagyanyámnak is, az esküvői fotón olyan, mint a játékbaba, amit hétévesen kaptam karácsonyra, nem engedi, hogy elajándékozzam, már nem is lehetne, szőke haja megszürkült. A tévé melletti kisasztalra tette, nem nyúlhat hozzá senki. Nagy, kék szemével nézi a világot. Annyira nézi, hogy alig pislog, amikor lefekszik, akkor csukódik csak be a szeme, hogy eljátszhassa, alszik, közben pedig finom rugdossa a férjét.

Nagyanyám belemerül a mesélésbe, hogyan ismerkedtek meg. Néha kiszól a történetből, és a férjéhez fordul, igaz, apukám? Ugye, így volt, kérdezi, de nagyapám rá se néz. Morajlás lehet a hangunk neki a háttérben, pusmogás, és nem tudja megkülönböztetni őket, nem hall ki egyetlen szólamot sem. Nem hajlandó használni a hallókészülékét. Rá se néz nagyanyámra, most már nem fog megtanulni szájról olvasni.

Egy utcabálon ismerkedtek meg, nagyanyám az anyjával és a legidősebb húgával volt, nagyapám pedig nem mert odamenni. Aztán mégis összeszedte a bátorságát. Már közeledett az este vége, az emberek megindultak hazafelé. Tudta, most vagy soha, ki tudja, találkoznának-e még. Nagyanyám nem szép volt, hanem erős. Nagyapám arra gondolt, ez a nő össze tudná tartani az életét a karjában. Szerették a férfiak, azon az estén többel is táncolt. Nagyapám már akkor féltékeny volt, minden egyes férfira, aki felkérte táncolni. Nem mindegyiknek mondott igent. Aztán amikor odament, az anyja elhajtotta, aki későn jön, lemarad, mondta, és elindultak haza. Hónapok múlva, a következő utcabálon találkoztak újra. Most nagyanyám csak az anyjával jött, és amint meglátta őket, odament és felkérte táncolni. Azt mondta, ha igent mond, nemcsak erre a táncra mond igent, hanem az összesre azon az estén. Nagyanyám belekarolt.

Még csak tizenhét éves volt, ezért szülői engedély kellett, hogy férjhez mehessen. Dédnagyanyám nagyon megkedvelte, ezért nem kellett sokáig győzködni. Az apját viszont nem találták. Jött-ment, ahogy a kedve tartotta. Néha felbukkant, olyankor visszamászott dédanyám ágyába, csinált neki egy újabb gyereket. Dédanyám később az egyik gyereket mindig közéjük fektette, hogy ne tudjon próbálkozni se. Hatnál több gyerekről nem tud gondoskodni, egy ikerpárt így is elvesztett már. Végül elmaradtak a látogatások, sok évvel később bukkant fel újra tőle egy levél, amelyben könyörög dédanyámnak, fogadja vissza. Akkor már megvolt az esküvő, megszülettek a lányok. Dédanyámnak esze ágában sem volt visszafogadni vagy válaszolni a levélre. Mire a gyerekei meggyőzték, az apjuk már nem élt. Lemaradtak egymásról. Az esküvő után nagyapám már másnap ment a katonaságba, nem hálták el az éjszakát, így mondta nagyanyám, mert olyan sokat ittak, hogy elaludtak egymáson, így férjes asszonyként még két évig szűz maradt, nagyapám nem kapott eltávot, utálta a felettese. Nagyanyám szerint megtetszett annak a szemétnek, amikor meglátogatta a laktanyában.

Legalábbis így mesélte.

Már kamaszok voltak a lányok, amikor a férje egyre később kezdett hazajárni. Otthon azt mondta, több edzésük lett, készülnek a nagy meccsre, muszáj elmennie. Nagyanyám már régen nem járt ki a meccsekre, néha kiment a lányokkal, amikor még kicsik voltak, de öt vagy hat éve már nem üldögélt a pálya szélén, éppen a legelső sorban, hazafelé nem fogta meg nagyapám kezét, és nem mondta neki, milyen szépen védekeztél ma. Már harmadik hónapja nem jött haza időben, még mindig nem volt meg a nagy meccs. Nagyanyám egyik nap, azt hiszi, csütörtök lehetett, mert péntekenként nem volt ügyfélfogadás, így nem volt olyan nagy káosz a hivatalban, tehát csütörtök lehetett, kisétált a kőbányai Törekvés pályához, hogy megnézze az edzést. Besétált a kapun, ami olyan széles, hogy egy autó is könnyen beférhetne rajta, picit salakos lett a cipője, előző nap végig esett az eső. Elő akart venni egy zsebkendőt, hogy letörölje, de meglepték a hangok. Meglepte, hogy nincsenek hangok. Ott állt a pálya szélén, és nem látta a kapura szerelt hálót, nem látta a csapatot, és nem látta nagyapámat sem. Milyen volt az edzés, kérdezte a férjét, amikor tízkor hazajött, éppen a két lányával együtt, akiknek tízig volt a kimenője. Jó volt, a szokásos, kihajtottuk a belünket, válaszolta. Nem volt nagy sár? Nem, vagyis hát talán egy kicsit. Lemosom a cipődet, mondta nagyanyám, de nagyapám csak legyintett, hagyd csak, majd én megcsinálom. Letette a hátizsákot az előszobában, és bement a vécére. Felesége odament a táskához, kinyitotta, és kihúzta belőle a cipőt. Tiszta volt, sem friss, sem rászáradt sár nem volt rajta.

Pár nap múlva megint lement a pályára, megállt a szélén és nézte a hálót, a mezeket, Istit, Pőrét és Vajdát, de a férjét nem látta. Leült a második sorba, könyökével rátámaszkodott az előtte lévő ülés támlájára. Talán késik, gondolta, biztos elhúzódott a munka, megesik, a legalább negyven, de maximum negyvenkét nő valamelyike biztos feltartóztatja, hülyeségeket kérdeznek tőle, közben előretolják a csípőjüket, és egyszer-egyszer véletlenül hozzáérnek a férje karjához. Kirázta a hideg, a szék támlája hűvös volt és nedves, olyan erősen szorította rá a karját, hogy a könyökénél lett egy-egy lila bemélyedés, ami másnapra, harmadnapra sem akart elmúlni. Vajda intett neki a meccs végén, és felszaladt hozzá. Te meg mit keresel itt?, kérdezte. És a férjeurad mikor lesz már jobban? Hónapok óta nem láttuk. Én, én csak levegőzni jöttem ki, gondoltam, kiülök és megnézlek titeket, mondta nagyanyám, és közben elpirult egészen a füléig, le a nyakán keresztül a mellkasáig végigfutott rajta a pirulás. Vajda ezután hónapokig hívogatta.

Aznap este nagyanyám annyira mérges volt, hogy beküldte a lányokat a szobájukba, és megmondta nekik, korán fekvés van, csináljanak, amit akarnak, de csinálják az ágyukban, mert ő beszélni fog az apjukkal. A lányok megszeppentek, fülüket a falhoz tapasztották, amikor nagyapám hazajött. Nem tudom, a beszélgetés hogyan zajlott, azt sosem mondja el nagyanyám, ezt a részt mindig átugorja, de valahogy úgy képzelem, sokszor használta a „rohadj meg, te szemét kurafi” felkiáltó mondatot, és még sokféle cifra káromkodásokat, amiket egyébként sosem mondott, csak ha előjött a száján a szemölcs. Innen tudom, nagyon jó káromkodásban, mert ha a szemölcs kiújul az alsó ajkán, egész nap eregeti a balfaszokat. Miután lehordta nagyapámat mindenfélének, és tudni akarta mindenáron, ki az a feneketlen seggű nő, melyik a negyven vagy negyvenkettő közül, nagyapám azt felelte, félreérti az egészet, és hogy már hónapok óta az anyjához jár, mert nincs jól, még a focit is kihagyja miatta. Nem mondta, mert nem akarta őt felzaklatni, van elég baja, de az anyja nincs jól, depressziós, még kezelésre is jár a körzetihez. Kérte, ne menjen oda, egyedül akar lenni, csak őt viseli el maga mellett. Kérdezze meg a bátyját, őt se akarja látni. Meg hát szégyelli is magát, hogy igazából semmi baja nincs, és mégis minden baj, sosem volt ő olyan. Nagyanyám nem mondott erre semmit, csak lefeküdt, a férje mellé, de egész éjszaka nem tudott aludni. Jánosékat úgyse fogja megkérdezni, mikor voltak anyukánál, már ezer éve nem beszélnek. Éjszaka az üres pályáról álmodott, állt egyedül az üres pálya közepén, meztelenül, nem volt karja, amivel eltakarhatta volna magát, mindenki őt bámulta, nagyapám az első sorból, Vajda a másodikból, lányai, munkahelyi barátnői és főnöke szétszórva mindenfelé, anyuka pedig az edző volt, aki odaszaladt hozzá, és azt mondta, édes lányom, vegyél már fel valamit, aztán belefújt a nyakába akasztott sípba. Úgy érezte, amikor reggel felkelt, mintha órákon át sípolt volna valaki a fülébe.

Másnap korán eljött a munkahelyéről, elérte a kétórai buszt, másfél óra múlva már anyuka kék ajtaja előtt állt, és nem mert kopogni. Kezében meleg Szeretet kalács, ez volt a blokkra írva, Szeretet kalács, tettek bele citromot, amitől mintha túrós lett volna, anyuka nagyon szerette. Meleg volt, amikor csomagolták, a nedvességcseppeket nézte a zacskó belsején, kicsit kinyitotta a szatyor száját, hogy szellőzzön. Orrát megcsapta a citromos kelesztett tészta illata. Amikor a sarkon befordult valaki, lábát hangosan a lábtörlőnek verte, a cipőjéről elfelejtette letörölni a salakot. Kopogott, anyuka nyitott ajtót, kipirult a sütéstől, a hájas tészta illata megcsapta nagyanyám orrát. Azóta nem tudok hájas tésztát enni, mondja, amikor ideér a történetben. Néha böffent is egyet, és kezét két-három másodpercig a szája előtt felejti, a távolba mélyed, lesz hányás vagy nem, aztán sosem lesz, folytatja. Ott állt az ajtóban, anyuka beinvitálta, elvette tőle a kalácsot, mélyen beleszagolt, és azt mondta, milyen jó, még meleg. Kivette a zacskóból, hellyel kínálta. Éppen barackos és túrós hájast csinálok, este megyek a klubba, a héten én viszem a süteményt. Ugye, minden rendben, fordult nagyanyám felé, és még csak most vette észre sápadt arcát. Mi történt, kérdezte. A Laci nem járt itt? A Laci? Nem. Mikor is volt itt, várjunk csak. Amikor jöttetek húsvétra, és elvittétek azt a szép nagy sonkát. Azóta nem láttam.

Amikor nagyanyám ideér, nagyapám már teljesen beleolvadt a zöld fotelba, bőre, haja, körme, mindene zöld. Máskor, ha például a tónál meséli el a megcsalás történetét, nagyapám piszkosbarnává változik, mint a tó vize, igyekszik minél láthatatlanabb lenni, eltűnni a nádasban. Sosem tudtam meg, a negyvenből melyik, fejezi be nagyanyám, és így olyan, mintha negyvenből mind a negyvennel vagy negyvenkettővel lefeküdt volna, harisnyástúl, dauerolt frizurástól, rúzsostól.

Legalábbis nagyanyám így meséli. Nem tudom, nagyapám hogy mesélné.