Darvasi László írásai a Jelenkor folyóiratban>

A lépcsőházban valaki ráköszönt, olyan furcsán visszahangzott a hang. Mindig megnézte, van-e új név a postaládákon. Némán betűzött, járt a szája, dr. Kelemen, erre a névre nem emlékezett. A harmadikon lakik. Milyen doktor, mióta? Pedig olyan, mintha nem is lenne új a kiírás, már elszíneződött a papír. Kinyitotta a ládáját, benne volt a boríték, abban púposodott a kulcscsomó, meg egy rövid angol nyelvű levél, hogy mindent köszönnek, remekül érezték magukat, Budapest gyönyörű, és elnézést, hogy ilyen hamar menniük kellett. Különben nem szoktak ilyen hamar távozni. Inkább maradnának még. Bejön a dolog, kérnek egy-két plusz napot, és akkor borul minden. Mert ez azért be van osztva. Szigorúan be vannak kalkulálva az időpontok, még az órák is. Nem lehet csak úgy alkudozni. Arra gondolt, és aztán azzal a nyugtalanító érzéssel nyitott ajtót, hogy biztosan elvittek valamit. Bajt csináltak. Pedig olyan helyesek voltak, dánok. Két szőke fürtös dán gyerek, Jeppe és Karen, és nem, nem vittek el semmit, ezt szinte nyomban látta, nagy levegőt vett, szimatolt, amikor a lakásba lépett, majd gyorsan szemrevételezte a helyiségeket, a fiatalok be sem ágyaztak, a huzatok fent maradtak, rendet sem raktak, jól látszott, tényleg sietve mehettek el. Az egyik szobaszék fölborult, fölállította, kiigazította a szőnyeg gyűrődését. A konyhában bort talált, két palackot, az egyik üres volt, a vörösborból maradt még. Szelet kenyerek a tányéron, téli szalámi, paradicsom, retek, ezeket is kint hagyták. Egy jó darab penészes sajt is az asztalon maradt. Itt sem volt különben nagy rendetlenség, a múlt héten a németek, érdekes módon éppen ők, sokkal nagyobb koszt hagytak maguk után, rengeteg üveget, és sörösdobozt, látogatásukat még egy székláb is bánta. Meg azok szívtak is. A németek után maradt egy gitár és a szag. Lehet, hogy nem is olcsó darab, de nem akarta elvinni Klári néni miatt, hadd kapjon egy kis zenét az újaktól, ha tudnak gitározni. Manapság mindenki tud gitározni. Csengettek. Akkor ezt most le kell játszani, néha egész élvezetes volt, néha meg semmi kedve nem volt hozzá. Most is csak sokára nyitott ajtót, de az öregasszony kitartó volt, nyilván megleste, amikor jött, és most érdeklődni fog.

– Jó napot – mondta az öregasszony, nézett mögé.

– Magának is, Klári néni.

– Hogy van? – kérdezte az öregasszony, mert mindig ezzel kezdte, ez volt a belépője, ez a kérdés, hogy aztán árulkodhasson vagy egyszerűen csak kérdőre vonjon.

– Jól vagyok – mondta.

Az öregasszony újra benézett a háta mögé. Nagyon szívesen bejött volna a lakásba, na, az kellene még csak. Rendszeresen följelentette a gondnoknál.

– Ne haragudjon, de ez most nagyon kellemetlen volt.

– Igen?

– Kiabáltak a vendégei. Sírt a lány. Azt hittem, meg fogja ölni.

– De nem ölte meg.

– Éjjel háromkor is kiabáltak.

– És aztán elmentek.

– Ha ez így megy tovább, itt egyszer tényleg ölni fognak.

– Nem fognak, Klári néni – és behajtotta az ajtót. A falnak dőlt, szipogott, mint aki nagyon kimerült. Akkor vette észre a nejlonszatyrot, ott hevert a fogas alatt. Kétszarvú viking sisak volt benne, meg valami kürt. Éppen csak megfújta, hatalmasat szólt. Szegény Klári néni. Forgatta a sisakot, aztán a fejébe húzta, zord képet vágott. Illegette magát a tükör előtt. Hirtelen jó kedve lett, visszafutott a konyhába, töltött a borból, nem is volt rossz. Töltött újra. Bekapcsolta a rádiót, Pet Shop Boys, Domino Dancing. Kicsit táncolt, közben a tányérokat a mosogatóba dobálta, az ételmaradékot a szemetesbe borította, soha nem vitt el maradékot, semmilyen maradékot, még érintetlen gyümölcsöt se, mindent kidobott. Még mindig a fején volt a sisak. A szoba kisasztalán füzet hevert, mellette idegen toll. Az első lapokon ott volt a dánok terve, Varsó, Pozsony, Budapest, Bécs, Prága, Berlin. Ilyen körutat csinálni, eltervezni. Megnézni Európa keleti felét, aztán megakadni, összeveszni. Ki tudja, mi történt. Bugyi maradt az ágy mellett. Nejlonzacskót vett elő, abba dobta a pár férfizoknit, a bugyit, lehúzta az ágyneműt, kivitte az egészet a fürdőszobába. Ott se pakoltak el, maradtak a fogkefék, egy fésű hajcsomóval, és valamilyen parfüm. Gondolkodott, megtartsa-e, kicsit kent a kézfejére, szagolgatta, végül nem dobta ki. Észrevett két fülbevalót, helyesek voltak. Csengettek. Először ki akarta nyitni az ajtót, aztán meggondolta magát, nem. Megint csengettek, aztán megint. A harmadik elég hosszú volt, nem is akarták abbahagyni. Az asztalkához lépett, fölkapta a kürtöt, belefújt. Akkorát szólt, hogy maga is meglepődött. A csengőszó abbamaradt. Dánok. Ezek voltak a dánok, szegények.

– Szegény dánok.

Sepregetett kicsit. Pont olyan magas volt, hogy az állát a polcra tudta fektetni. Csak előbb végighúzott rajta, ne legyen poros. S akkor, ahogy mindig szokta, állát a polcra fektetve, megszólítgatta a tárgyakat. Először a kis Eiffel-toronynak köszönt.

– Bonjour, Monsieur!

Egy Colosseum-képeslap következett.

– Ciao, ciao. Bongiorno!

Három barázdás, fehér héjú kagyló jött.

– Buenos días, amigos!

Egy piros emeletes buszocska került az arca elé. Gyufaszál emberke, ült benne a vezető, John Smith.

– Helló, good afternoon! How are you. Ó, thanks, very, very nice.

Volt egy berlini medvéje is, két lábon állt, a marihuánás németek hagyták neki.

– Guten Tag, Bärchen. Wie geht’s?

Egy kicsi vekker következett, kattogott eltökélten. Délután fél három volt, szinte fölsikoltott.

– Jesszus Mária, engem ez meg fog ölni!

Kapkodva szedte össze a szemetet, villámgyorsan pakolta el az ágyneműt. Zárta a rádiót, az ablakokat, az ajtót, tudta, hogy Klári néni a kukucskálón keresztül figyeli. De nem mer kijönni a vén szipirtyó, jobb is, ha nem teszi. Csaknem belefújt a kürtbe, mert nála maradt. Nem is várta meg a liftet, szaladt a lépcsőkön lefelé. Közben jutott eszébe, hogy még mindig rajta van a viking sisak.

A barátnője soha nem hagyta a kulcsot a zárban, otthon mindig be tudott jönni. Most is gond nélkül bejutott a lakásba. Ahogy hallotta, hogy érkezik, Kati már lépett is ki a szobából, neheztelt, a fejét csóválta, mutogatott a mobiljára, mennyi az idő.

– Mondtam, hogy ne késs, bazmeg.

– Zolika rendben?

– Ki fognak rúgni, mindig ezt csinálod.

– Ne haragudj, Kati, de...

– Majd hívlak!

Kati már rohant is, behallatszottak a lépcsőházból a sebes léptei. Hirtelen milyen nagy csend lett, ő meg zihált. Lassan benyitott a szobába. A gyerek elnézett mellette. Olyan volt az arca, mintha megfagyott volna. Két keze a takaró fölött. Nem mozdult. Az infúziós palack félig volt.

– Tudod, dolgom volt, Zolika. Halaszthatatlan.

A gyerek nem válaszolt. Leült mellé, megfogta a kezét.

– El kellett mennem, Zolika. Tudom, hogy félsz, de néha el kell mennem. Érted?

A gyerek most sem válaszolt.

– Akarod, hogy meséljek?

Csönd.

– Találkoztam a vikingekkel. Ezt küldik neked – és a koppenhágai nejlonból elővette a sisakot. – Na, próbáld csak föl.

A gyerek fejére tette.

– Szuper. Hú, de nagyon szuper. Hozzak tükröt?

Hozott, a gyerek bele sem nézett.

– Tudod, kik voltak a vikingek? Szőkék, erősek. Bejárták egész Európát. A hóból jöttek, a jég birodalmából, és aztán a déli tengerekben is megfürödtek. Raboltak, hatalmasak voltak. Ők laktak most a másik lakásban. Üzentek neked a vikingek, Zolika.

– Nem érdekel, mit üzentek?

A gyerek még mindig elnézett mellette. Nem mozdult a keze, mintha nem is lélegzett volna.

– Zolika.

Akkor elővette a kürtöt.

– Ezt üzenték, Zolika!

Belefújt, hatalmasat szólt.

A gyerek meg se rezzent, de végre folyni kezdett szeméből a könny. 

 

(Fotó: Burger Barna)