És a koszt milyen volt, kérdezi nagyanyám, miután hazajöttem a táborból. Koszt. Így kérdezi, az öcsém pedig oldalba bök, mint mindig, amikor nagyanyám fura szavakat mond. Cvekedli, eszcájg, snájdig. Eszembe jut a csirizes finomfőzelék, a mócsingos hús, meg hogy Bogival annyira éhesek voltunk, hogy kiszöktünk a táborból, és egy panzióból loptunk lekvárt meg paradicsomot. Nagyanyámnak annyit mondok csak, hogy jó volt. És mi volt ma az ebéd az iskolában, kérdezi, mikor hétköznap este felhívom telefonon. Nem tudom, mondom, mire ő rosszallóan, hogy lehet ez, az ember csak emlékszik, hogy mit evett.

Egyik nap Bogi megtalálta a tornazoknimat az ebédlőben, heccelésből az asztal fölött akarta átadni és véletlenül beleejtette a levesembe. Fehér, vékony, bordázott cérnazokni volt. Nem szerettem, mert mindig lecsúszott a lábamról. Apám zoknigyáros haverjától kaptuk ingyen, így az egész család kénytelen volt évekig ezeket a rossz zoknikat hordani. Kiszedtem a levesből, hozzátapadtak a tojáscafatok, ezen annyira nevettünk, hogy Bogi leesett a székről. Büntetésből nem fejezhettük be az ebédet, ráadásul az osztályfőnökünk szomorú arcú virágot nyomdázott az üzenő füzetünkbe. Mi volt az ebéd, kérdezi nagyanyám aznap is. Hiába vágom rá, hogy tojásleves, mintha meg sem hallaná, már egy másik kérdésre kell válaszolnom.

Nagyanyám reggel hatkor kel, felhúzza testszínű nejlon harisnyáját, kirúzsozza a száját és felveszi virágos otthonkáját. Nyolckor reggelizik, tízkor tízóraizik, tizenkettőkor ebédel. Minden hétvégén pontban egykor felhív telefonon és megkérdezi, hogy mit ettünk, bár nagyon jól tudja, három előtt sosem ebédelünk. Jesszumpepi, kiált fel ilyenkor, és az öcsém megint oldalba bök. Hát ti még nem is ettetek? Jajgat egy jólesőt, szegény gyerekek, mindig rántott hús sült krumplival. Egyik reggel az öcsémmel kimásolunk néhány változatos ételt a Horváth Ilonából, hogy tudjunk mit mondani, ha felhív. Tényleg ezt ettétek, kérdezi gyanakodva. Szemrebbenés nélkül igent mondok.

Istenkém, olyan sovány vagy, eszel te rendesen, kérdezi egy meleg júniusi napon a kertben. Eszem én, mondom neki és közben lábammal ringatom a hintaágyat. Térdharisnyában, virágos otthonkában, kirúzsozva ül mellettem. Hallgatjuk a madárcsicsergést, nézzük a cseresznyéket a fákon. A gyümölcsöskert illata a kölnijével keveredik. 4711, harmincöt éve érzem, harmincöt éve látom a kék és arany címkés üveget. Nagyanyám hátrasimítja fehér haját, szabadkozik, holnap jön a fodrász, aki bedauerolja neki. Nézem az arcát, kilencvenhárom éves, alig vannak rajta ráncok. Simogatja a karom, a keze hideg, panaszkodik, hogy nem tud felmelegedni mostanában. Család jól van, minden rendben, kérdezi. Eszembe jut az a januári nap, amikor a gangon azt mondtam a férjemnek, el fogok válni, ő pedig megfenyegetett, ne merjek elmenni látleletért. Még aznap elköltöztem. Jól vagyunk, minden rendben, hazudom nagyanyámnak, de nem figyel rám. Kedvencem a bazsarózsa, mondja, és szaglászik, mint egy kiskutya. Veronkám, hozzál nekem egy kis csokit, kérlek, de ne a diabetikusból, hanem az ajándékosból. Visszakérdezek, nem lesz-e baj, legyint, kilencvenhárom évig bírta, most már mindegy. Ülünk a kék-fehér csíkos hintaágyon, kezemben egy tál germersdorfi cseresznye, nagyanyám kezében egy tábla csoki. Egyik kockát eszi a másik után, a lába nem éri a földet, mint egy boldog óvodás, olyan. Mint a lányom, apró és mohó. Veronkám, eszel te rendesen, kérdezi megint. Mondom, igen. Csóválja a fejét. Hány kiló vagy? Ötven, hazudom és eszembe jut a 43-as szám a mérleg kijelzőjén. Én negyvenhárom, mondja, így összementem. Biztos nem lesz gond, kérdezem, és a csoki felé intek. Az sem baj, ha gond lesz, mondja.

Két nap múlva felhívom, az ápolónő szerint nagyon gyenge, nem bír már felülni, egyik pillanatról a másikra lett rosszul. Veronika, jöjjön el ma vagy holnap, nincs sok idő, mondja, én meg azon gondolkodom, nem kellett volna engednem, hogy annyi csokit egyen.

Amikor utoljára látom, szemében van valami idegen csillogás. Mögém néz, mintha átlátna rajtam, bőre szürke, vékony. Megsimogatom frissen dauerolt haját, próbálok meglátni egy mosolyt rezzenéstelen arcában, alig érezhetően megszorítja a kezem. Fogom, amíg felmelegszik.

A temetés után felmegyek a lakásba, az asztalon egy képeslap, arról a bizonyos táborról írtam neki, amikor Bogival lekvárt loptunk. „Kedves Ági mama! Nagyon jól érezzük magunkat, Bogival sokat játszunk. Az idő jó, sokat fürdünk a Balatonban. Sokszor puszil: Veronka. Ui.: A koszt jó.” Bemegyek a kisszobába, a barna komódon csipketerítő, rajta a kölni, befújom az egész lakást. Szól a csengő, az ajtóban a nagynéném áll. Veronkám, olyan sovány vagy, eszel te rendesen, kérdezi, de a választ már nem várja meg. Milyen finom illat van, mintha még most is itt lenne, mondja, és könnyes szemmel szaglászik a júliusi fülledt nyárban.