A halál, piros telefon. Az a régi fajta, tárcsás, aminek a kagylóján összegyűlik a kosz meg a zsír, ha a szomszéd Marika nem jön időben takarítani nagyanyámékhoz. Nagyanyám karosszékben ül, mellette egy tál szaloncukor. A műkorcsolya világbajnokságot nézi, kedvence Jagunyin. Én hátrébb, úgy teszek, mintha érdekelne. A telefon csörög, nincs kedvem megmozdulni. Kitartóan csöng, felveszem. Ki az, kérdezi nagyanyám. Az Éva, mondom neki. A vezetéket föltekerem a mutatóujjamra, alulról a körmöm hegyéig, majd vissza. Milyen Éva? Mindegy, engem keresnek. De ki? Tenyeremmel letakarom a kagylót, tagoltan mondom, a főnököm. De hát most jön a Jagunyin, mondd meg, hogy hívjon később. Intek nagyanyámnak, fontos, ne beszéljen. Száját összeszorítja, elfordul. Éva hangja a szokásosnál is vékonyabb. Két ujjal kiegyenesítem a vezetéket, mint amikor a göndör hajú barátnőim mutatják, milyen hosszú a hajuk igazából. Éva azt mondja, meghalt a barátnőm. Az ágy szélére roskadok. Mi történt, kérdezi nagyanyám, rázom a fejem. Mi történt? Lefogom a kagylót, mondom, hogy meghalt a barátnőm. Melyik? Csak nem a Dorka? Rázom a fejem. Ki? Az Eszti? Rázom a fejem, nagyanyám ideges, mondjam már el, kiről van szó. Anita, mondom. Az Anikó, te jó ég! Nem, az Anita. Az ki? Lefogom a kagylót, nem ismered, mondom. Egyetem? Bólintok, hogy ne kérdezősködjön tovább. Jaj, Istenkém, ez borzasztó, sóhajtja, és a tévé felé fordul. Belemélyesztem a körmöm a telefon vezetékébe. Nem tudok sírni. Csodálatos ez a Jagunyin, mondja nagyanyám átszellemülten.

A halál kék melegítőjében az ágyamra ül, és apám hangján azt mondja, hogy meghalt a nagyapám, a szomszéd Marika telefonált. Kinézek az ablakon, süt a nap, a hó olvad. Lehúzom a vécét, kiköpöm a fogkrémet, a sapkát a fejemre húzom. Gépies mozdulatokkal csinálom végig a reggeli készülődést. Apám felhívja anyámat a munkahelyén. Ne üljön kocsiba, taxival jöjjön, nehogy összetörje a kocsit, meg saját magát, de ezt csak később teszi hozzá. Óbuda, panel. Felnézek, a negyediken leeresztett redőnyök. Várunk a liftre, nem jön, gyalog megyünk, apám szuszog. Az ajtóban a szomszéd Marika, barna vászonzsebkendőbe fújja az orrát. Megölel, most nem zavar az izzadságszaga. A lakás sötét, nagyapám az ágyon fekszik a szoba közepén. Szürke zakó, fekete nadrág, ünneplő cipő. Keze összekötve valami sállal, rajta rózsafüzér. Nagyanyám a tükröket takarja le fekete anyaggal, unokatesóm a szekrényben kutat még több fekete anyagért. Az ágy mellett ülök, nézem nagyapám arcát. Nyugodt. Kilátszik a hasa, meg kellene igazítani az ingjét, de nem nyúlok hozzá. Nagynéném hangosan sír. A tükrök után nagyanyám a tévét és a rádiót is letakarja. Előkeresi nagyapám kedvenc óráját, felcsatolja a karjára. Leveszi nagyapámról a cipőt, másikat ad rá. Szerintem jobb volt az előző, de nem szólok bele. Csöngetnek, megjön anyám. Nem sír. Megsimogat, apámnak ad puszit. Megigazítja nagyapám ingjét, hogy ne lógjon ki a hasa. Miért kötöztétek össze a kezét, kérdezi. Mindig szétment, a nagyi meg azt akarta, hogy rajta legyen a rózsafüzér, mondja az unokatesóm. De hát apuka református. Nem baj, kislányom, az ilyenkor nem számít, mondja nagyanyám. Csönd van. Le kell adnom ma egy jelenetet, fél perces, már csak pár fázis van hátra, este megrajzolom, egy nap késés belefér, gondolom. Veronika! Összerezzenek. Te is adj puszit a nagyapádnak, szól rám nagyanyám. Félek hozzáérni, de úgy teszek, mintha könnyen menne. Csöngetnek. A szomszéd Marika jön egy tál szaloncukorral. Nem kérek, tudom, hogy avas, mindig az előző évről maradt szaloncukrokat kínálja. Apám rögtön kettőt vesz, de nem tudja megenni, mert nagyanyám rákezd a miatyánkra. Kiereszti a hangját, mintha színpadon állna. Ránk szól, mi is mondjuk hangosan. Apám elrontja az üdvözlégyet, unokatesóm a vállát húzogatja, neki nem kell mondani, ő református. Apám az ablakban áll, eszi a szaloncukrot, csámcsog. Nem avas, kérdezem. Megvonja a vállát, őt nem zavarja. Megjöttek, mondja az unokatesóm. Nagy, szürke kocsi, négy szürkeruhás ember. Kimegyek, nem akarom nézni, ahogy elviszik.

A halál, nagyanyám levegőbe csapkodó keze, amikor már nem ismer fel senkit. A karosszékben ülök, szemem csukva, hallom, ahogy anyám tesz-vesz. Nem mész haza, kérdezi, huszonnégy órája nem aludtál. Te sem, mondom neki, legyint, hogy az nem számít. A kávém hideg, nincs kedvem kimenni a konyhába megmelegíteni. Hogy van, kérdezem, és nagyanyám felé biccentek. Most nyugodt. De él? Lélegzik. Csöngetnek. Ez tuti, hogy a szomszéd Marika, mondom anyámnak. Kombinéban és virágos köntösben áll az ajtóban, ráncos nagy mellei félig szabadon. Azt mondja, ha bármi történik az éjjel, szóljunk neki. Megígérem. Benyúl a zsebébe, kivesz egy szaloncukrot, a kezembe nyomja szó nélkül. Visszamegyek a szobába, látom, hogy anyám az ágy mellett térdel. Nem lélegzik, mondja, és elengedi nagyanyám csuklóját. Az előbb, hirtelen, mintha kiszakadt volna valami a torkából, folytatja gyors ütemben anyám. Sóhajtott egy nagyot, utána egy nagy lélegzetvétel, és mintha kiszakadt volna. Anyám még mindig az ágy mellett térdel, úgy próbálja utánozni nagyanyám utolsó sóhajtását. Meghalt, kérdezem. Két ujját nagyanyám nyakára teszi, mint a filmekben. Meghalt, kérdezem megint. Hozz egy tükröt! Minek? A fürdőszobában van a második fiókban. Itt nincs, kiabálom anyámnak. Akkor valamelyik polcon, keresd meg, ott lesz. Viszem anyámnak a kis tükröt, nagyanyám orrához teszi. Párás? Nem. Meghalt, kérdezem megint anyámat. Bólint, leroskad az ágy szélére. Nem sír, én sem. Csöndben ülünk egymás mellett. Száraz a szám, nincs erőm kimenni a konyhába vízért. Kit kell hívni ilyenkor, kérdezem. A mentőket. Mi is a számuk? Int, nézzem meg a noteszt. Felveszem a piros telefonkagylót, tárcsázok.