Darvasi László írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Addigra már elgurult a mentő, és maradt a bolt előtt egy rendőr. Fiatal volt, szinte kölyök, fehér ábrázatú, nyilván átkozta a pillanatot, ami idehozta. A lepedőnyi fekete nejlont a boltból hozták ki, ráterítették a testre. Állt mellette percek óta. Az asszony közben megnyugodott. Nem értette, hogyan nyugodhat meg az ember ilyenkor, néha kiszállt az autóból, aztán visszaült. Megint kiszállt. Szerencsére árnyékban volt a kocsi. Az van különben, hogy meg lehet nyugodni. Vége van. Ennek az egésznek vége van. Ez nincs. Nem is volt.

– Asszonyom! – szólította meg a koldus, harmadjára jött vissza. Keringett körülötte, mint valami fekete varjú.

– Adtam már, nem?!

Azt mondta neki az orvos, jobban teszi, ha nem nézi meg. Miért nem. Mert, és itt egy kicsit hallgatott, dörzsölgette az állát, nem szép látvány. Annyira nem szép, gondolta ő, hogy azt se mondja, részvétem. Csak annyit mondott az orvos, hogy ne nézze meg. Hát nem nézte meg.

– Hagyjon már, jóember!

A koldus nem ment el, odébb húzódott, támasztotta a falat, biztosan jönni fog még. A másik oldalon kinyílt az üzlet ajtaja, az egyik boltoslány jégkrémet hozott a fiatal rendőrnek. Nem ment vissza, beszélgetni kezdett vele, álltak a nejlon mellett. Őrjítő meleg volt.

Egy hónapja telefonált, hogy fölvették. Lett állása megint, megírt egy pályázatot profi módon, mert ő, történt eddig bármi is, igazi profi, aztán meg telefonált kétszer, ennyi volt az egész. Főiskolai állás. Igaz, vidéken, az Alföld közepén, heti kétszer kell menni. Most csak oda kell utaznia, megmutatja magát, bejelentkezik, ennyi. Odamegy, mert várják, megbeszélik a teendőket. Ő pedig nem hitte el neki ezt az egészet. A fia hadarva adta elő. Nem hitte el, de boldog volt. Nem hitte el, és reménykedett. A városban már mindenhonnan kihullott, híre volt, tudták, hogy szeretetre méltó ember, és még fél liter vodka után is ott nyitja ki az osztálynaplót, ahol akarja. Mégse lehet összevizelt nadrággal bemenni az érettségizőkhöz. Tudja, asszonyom, hogy a szalagavató után a ruhatárban találták meg, és reggel? Ezt az utolsó igazgatója mondta. Majd megkérdezte, miért ő jött. Mert a felesége már nem fog. Elváltak. Persze, hogy elváltak. Bevitték a megyei kórházba néhányszor, volt kezelésen, több kezelésen, újabb kezelésen, fenyegették, könyörögtek neki, a gyerekkel zsarolták, ő is könyörgött, megígérgetett, de ennek a bajnak, ami az övé volt, bárki könyöröghetett. Tudni lehetett, hová vezet. Oda vezetett. Ide, a bolt elé, ahol a lány még mindig a rendőrrel beszélgetett, nevettek is, a rendőr nyalta a fagylaltot, már alig volt belőle, aztán idegesen nézegetni kezdte magát, lecsöpögtette az egyenruháját. Le lehetett olvasni a szájáról, ó, hogy a kis faszomat. Kilépett az utcára a boltvezető, kezében volt a zászló, hát valóban, holnap ünnep, nemzeti. Lesz csillaghullás, petárda, és nyilván megőrülnek a környék kutyái. Ki kell tűzni a zászlót, ez a rendelet, a lányt bezavarta. A kurva életbe, de tényleg, jobb dolga. Aztán meg hol a rendőrre, hol a nejlonra nézett, amit most lebegtetni kezdett a forró szél. Mintha benézegetett volna alá. A test ott feküdt, ahová a létrát kellett volna állítani, a boltvezető nem tudta kitűzni a zászlót, ettől ideges lett, mire megkérdezte, és ez elhallatszott az asszonyig, mikor jönnek már a halottasok, a rendőr megvonta a vállát, és önkéntelenül takarta magát, ahol lecsöpögtette az egyenruhát. A koldus újra közelített. Jó lett volna rágyújtani, de már nem dohányzott. Talán miatta fogadta meg, a fia miatt. Ha leteszi, ő is meggyógyul.

– Asszonyom – kezdte a koldus, nem volt öreg, sőt, fiatalember lehetett, csak az arcát szétette a szesz, gurulós hátizsák meg néhány szirszar karton volt nála. Inkább adott neki még. Nem érdekelte, mennyit ad, talán egy ezrest, de hiába adott, mert bár a koldus visszahátrált, nyilvánvaló volt, jönni fog újra.

Úgy kelt ma reggel, hogy talán. Nem volt már semmi reménye, csak ez a semmi se könnyűségű talán. Soha nem szokta ilyenkor, bekapcsolta a tévét. Nem sok ideje maradt, már tízkor csörögni kezdett a telefonja.

– Anya, baj van.

– Nem tudtál elmenni?

– Elindultam.

– Ne mondd, hogy autóval – meghallott valamit a fia mögül, beszédet, zavaros hangoskodást.

– Azzal.

– Mondtam, hogy busszal menj. Kértelek – suttogott, mert tudta, mi következik. Nem kellett nagy jóstehetség. Ha busszal megy, az fogja a fiát az úton legalább, zárt hely, nem nagyon lehet ugrálni. De nem azzal ment. Az Alföld közepéig bírta, valami szakadt kisvárosig, egy pihenőnél ott vett két darab kétdecist, nagyon gyorsan, még az autóban itta meg őket, aztán nem mert elindulni. Legalább nem mert. Vagy csak nem tudott. Nem mindig lehet elfordítani négy deci után a slusszkulcsot. Ő meg nyomban beült az autójába, átvágott a sárgára égett országon, és másfél óra múlva megtalálta. Addigra a fia megitta a harmadik kétdecist is, üldögélt a kisváros főterének kiszáradt szökőkútja mellett, nézegette az óráját, sárga mellényes emberek kapargatták körülötte az ágyást, kiabáltak. Elkérte tőle a slusszkulcsát, az autót lezárta, őt meg a sajátjába ültette.

– Anya – mondta neki, ahogy elhelyezkedett. Büdös volt, talán hányt is már.

– Ne beszélj!

– Bevizelek.

Intett, hogy menjen, a fia nagy nehezen, bár most ült be, és az sem volt egyszerű, kikászálódott. Hol lehet egy vidéki városban vizelni. Hol, hát a kocsmában. Amikor visszajött, látta, hogy ivott is. Iszik, vizel, és ami közben van.

– Anya.

– Hallgass már – úgy sírt, hogy nem sírt. Úgy folytak a könnyei, hogy nem folytak. Rettenetes meleg volt.

– Anya, vigyél el Budapestre.

– Mit akarsz te Budapesten?

– Nem tudom, anya.

Gondolkodni kezdett, mikor járhatott a fia Budapesten. Nem emlékezett rá. És ő mikor járt? Egy éve legalább. A fia nem autózott hosszan, az ő állapotában ezt nem lehetett, néha vezetett otthon, a városban. Reggel, még éppen józanon, másnaposan. Aztán sokszor otthagyta valahol az autót, a fia apja hozta haza a telepről, kifizette a bírságot. Jól van, elviszi Budapestre. Most már mindegy. A fia autóját itt hagyják, az övével fölmennek. Telefonált a fia apjának, hozza el a kocsit, bemondta a falu nevét. Falu vagy város, mindegy. Keresse a szökőkutat. Nem részletezte, miért kell, és ahogy a volt férje káromkodni kezdett, bontotta a vonalat. A volt férje úgyis eljön. Hazaviszi az autót. Jó ember a volt férje. Amíg Pest felé haladtak, nem beszélt. Néha le-lebukott a fia feje. Meglátta, milyen foltos a nadrágja. Régi foltok, új foltok. Maga alá csinál a fia.

– Ne álljunk meg?

– Nem kell, anya.

– Mindjárt itt vagyunk.

– Hol?

– Pesten. Hová menjünk?

– Nem tudom, anya.

– Te akartál jönni. Mondd meg, hogy merre.

– Nem tudom, anya.

Egyszer voltak egy parkban, hány éve, negyven talán, följöttek ide hárman, a gyerek apja, a gyerek, meg ő. Jól van, odavezetett, nem volt gond, odatalált könnyen, dugóba se került, benne volt a kezében valami, ami tudta a múltat. Nem messze a Nyugatitól. Olyan hőség fogadta, hogy alig kapott levegőt. Forrt a város, kék üst volt az ég, megolvadt a beton. A parkot kettévágta az utca, és szemben volt egy bolt, nagy és bepirosított üvegekkel. Azt mondta neki, sétál egy kicsit. A fia bólintott, jó, ő akkor bemegy a boltba. Vesz rágógumit. Vizet. Mondta neki, várjon az autónál, ha végzett. Ne menjen sehová. Úgy fél órát sétált, sokáig állt egy flancos kirakat előtt, jól megnézett egy cipőt. Nehogy már hatvanöt évesen ne lehessen megnézni egy cipőt. Hogyha ez nem is lenne, ez az egész, ez a szörnyűség. Sétált. Látott egy kiskocsmát, ivott egy pohár sört. Voltak bent nők is.

Mire visszaért, már a boltnál feküdt a fia, éppen eltessékelték a koldust, löktek is rajta, kijöttek a boltból néhányan, a húsos véres kötényben, egy kismama nézelődött gyerekkocsival, már helyszínelt a rendőrség. Befordult a mentő, nem szirénázott, némán forgott a fény.

– Az anyja vagyok – mondta az orvosnak, mire az egyik rendőr a test elé lépett, mintha azt akarná védeni.

– Honnan tudja? – kérdezte a rendőr.

Kilógott a fia keze, az órájával, csak odamutatott.

– Ne nézze meg, asszonyom. Nagyon kérem, ne nézze meg – ő pedig meglepődött, hogy szót fogad. Visszament az autóhoz, onnan figyelt, ott várt. A mentősök fölvettek néhány adatot. Miért nem nézhette meg? Az erek ilyenkor fölrobbannak, mondta az orvos. Tudja maga, milyen egy fölrobbant ér, asszonyom? Mi lesz az arccal, mi lesz a testtel? Nem tudta. Vagyis tudta.

A koldus megint visszajött, topogott előtte. A dolgait az egyik padnál hagyta. Alig egy méternyire állt tőle, elszántnak tűnt. Csörgött a telefonja, a fiú apja volt, kinyomta. A koldus nem ment el. Most már soha nem fog elmenni.

– Ő a fia, ugye?

– Mit akar, mondja már! – nem tudta, hogy kiált-e vagy suttog, aztán az jutott az eszébe, hogy a fia az utolsó pillanatokban mondott még valamit a koldusnak.

– Mit mondott magának? – kérdezte és közelebb lépett. – Mit mondott!

– Bocsánatot kérek. Igazán – kezdte alázatosan a koldus, és még hajlongott is.– Csak azt akarom kérdezni, hogy akkor én most hova menjek?

Mint aki ébred, megrázta a fejét, hogy nem érti.Hajléktalan, oda megy, ahová akar. A koldus hátra mutatott, a fekete nejlon felé, ahol még mindig ott téblábolt a rendőr, éppen kíváncsiskodó gyerekeket hessegetett el, és már odaállítottak a falhoz egy létrát is, a létrára meg ráterítették a zászlót, amit a holnapi napra való tekintettel majd kitűznek, ha elmentek a halottasok.

– Az az én helyem volt, asszonyom – köhögött a koldus néhányat, és köpött. – Három éve az enyém. Ott nekem jó volt. Jött a meleg a boltból, télen az jó. Meg tavasszal. De most már nem lehet ott. Hogy én hová menjek, ezek után, ezt kérdezem, asszonyom. Biztosan tetszik érteni. Hogy hová?