Az Ördögkatlan fesztivál színházi programjában, a nyitónapon szerepelt egy eredetileg 1994 márciusában Rennes-ben, a Bretagne-i Nemzeti Színházban bemutatott produkció, Nagy József (Josef Nadj) táncos-koreográfus Woyzeckje. Hosszú volt az út a premiertől a nagyharsányi általános iskola tornaterméig.

Nagy József alkotása e hosszú út során 1998-ban a belgrádi BITEF-en elnyerte a közönség díját, 2002-ben a moszkvai „Arany Maszk” fesztiválon a legjobb külföldi előadás díját, és több százszor játszották szerte a világban. Legutóbb, egy héttel az Ördögkatlan előtt az Avignoni Operaház színpadán adták elő, egy hónapja a The Guardian színházi blogjában írtak róla, idézve Richard Schechnert, aki a darab kapcsán azt fejtegeti, hogy „mindenki olyannyira szereti megkínozni Woyzecket, mintha az ő nyomorúságán múlna a saját megváltásuk”.

Noha ez az egyetlen olyan Nagy József-koreográfia, amelynek egyetlen irodalmi mű az alapja, az előadás nem a Büchner-dráma színrevitele, hanem egy abból építkező öntörvényű alkotás. A rendezés mellett a színpadképet és a jelmezeket is Nagy József tervezte. A játéktérben a padlózattal elkülönített kicsiny szoba látható, mely csak hátul van egy fallal lehatárolva, oldalt néhány lecsüngő kötél jelzi a színtér kereteit. Minden szereplő a színen van, de a tér kicsinysége ellenére nem mindenki látszik, van, aki csak jóval az előadás kezdete után mozdul meg és kel életre.

Ahogy a szoba is koszosnak mutatkozik, úgy a szereplők arca és öltözéke is. Az alakok arcát szürkésfehér máz borítja, némelyikük esetében az öltözék eltorzult testet takar. A torz testekhez hasonlóan a tárgyak, bútorok is deformáltak, a székek első és hátsó lábai eltérő hosszúságúak, a jobb oldali hátsó ajtó vakajtó, a bal oldaliban függőlegesen körbeforog a keretben egy ajtónyi láda. Az előadásban nem beszélnek, de vannak hangok, zörejek, és fontos dramaturgiai, atmoszferikus szerepe van Rácz Aladár cimbalommuzsikájának.

Az előadás a gyilkosság utáni helyzettel kezdődik, amikor Woyzeck visszaidézi azt a pillanatot, amikor a kés a kezében, illetve Marie testében volt. Mintha ekkor eszmélne magára, s innen igyekszik egy dekonstruktív vízióban újrateremteni mindazt, ami ezt megelőzően történt. Woyzeck visszatekint, visszaálmodik az előzményekre (köztük olyanokra is, amelyeket Büchner drámájából ismerünk).

Itt is van borsóevés, de a borsót Woyzeck már nem tudja lenyelni, peregnek ki a száján a szemek. A Kapitány borotválásának motívuma is megjelenik. Nem kell azonban a Büchner-mű alapján, ahhoz viszonyítva szemlélnünk az előadást. Sok olyan mozzanat van jelen, amely csak ebben a koreográfiában létezik (még ha emlékeztet is valamely drámabeli motívumra). Ilyen a groteszk bicikliverseny, lécekből, kályhacsőből és egyebekből összetákolt járműveken, ami persze felidézheti bennünk annak a küzdelemnek a hiábavalóságát, amelyet Woyzeck a drámában is folytat. Marie félrelépésének bizonyítéka itt egy almából előkerülő gyűrű lesz.

Az egyik jelenetben két tárgy, egy tollpihe és egy tömör agyagszobor összemérésére kerül sor: az emberalak súlytalanabb, jelentéktelenebb, mint a tollpihe. Woyzeck egyszer botot tör ketté a fején, később homok pereg rá. Sok-sok szuggesztív és emlékezetes kép, amelyek groteszk kompozícióvá rendeződnek.

Mert az ebbe a kicsiny térbe összecsúfolt, megnyomorított szereplőknek a gesztusai, arckifejezései is torzak, eszközhasználatuk is bizarr (ahogyan például Woyzeck a kést forgatja). Rituális, szakrális színházat látunk, amely a létezés alapkérdéseivel foglalkozik. Az előadás kiindulópontja egy kép, amely azután megmozdul, életre kel, ritmust és dinamikát teremt. Az előadás végén pedig a játéktér kiürül, elnéptelenedik: a színház felszámolja önmagát. De akik láttuk, emlékezni fogunk rá.