A firkálásról

Gyerekkoromtól kezdve rendszeresen írok bejegyzéseket a könyvtári könyvekbe. A kölcsönkapott könyvek nem hoznak lázba, a saját könyveimbe is csak akkor írok vagy rajzolok, ha tudom, valaki elkéri őket tőlem. Volt olyan időszak, amikor egy könyvből csak azokat a sorokat olvastam el, amelyeket előttem valakik már aláhúztak. Így ismerem például a Világirományi Szöveggyűjteményt... Az áthúzott és összefirkált részek általában a legizgalmasabbak. Nem csak a tartalom számít ilyenkor, ugyanis az olvashatatlan részeknél a képzelet teljes szabadságot élvez. Persze egy-egy kitépett lappal semmi sem vetekedhet...! Egyszer szemtanúja voltam a Történelem és osztálytudat egyik példányában egy boldog egymásra találásnak. Addig-addig üzengettek egymásnak a firkálók, amíg össze nem jöttek. Amikor már látszott, hogy őket egymásnak teremtette az osztálytudat, fogadásokat kötöttünk arra, hogy hány hét kell nekik még a fölismeréshez... Saint-Just beszámolóiban folytattam az eddigi leghosszabb vitát a boldogságról. A firkálásban legalább tízen vettek részt, így a könyv hatvanharmadik oldalán megállapodást kellett kötnünk, hogy milyen időközönként és hány napra kölcsönözzük ki a kötetet, hogy a vitát tisztességes körülmények közt folytathassuk. Ugyanígy A civilizációk összecsapása... első oldalain is érdekes volt követni egy szerelmi háromszög újabb bonyodalmait. A könyv iránti hatalmas érdeklődést mi más is magyarázhatná...?!

Szobapapucs húsz ásónyommal a föld alatt

Kevéssé ismert tény, hogy a könyvtárközi kölcsönzés Alexandriája a valamikori Jugoszlávia országaiban található húsz ásónyommal a föld alatt. Alig kaphatunk hírt erről a könyvtárról, amelyben minden megvan: a Kapitalizmus és skizofrénia magyarul, Spinoza Etikája ötezer nyelven, Coelho Karadžić-könyve fölvágatlanul..., tehát, mondom, minden. Más intézmények azonban csak ritkán fordulnak ehhez a könyvtárhoz, mert a levelezési címe ismeretlen, a válaszra évtizedeket kell várni, a szolgáltatási díjakat letűnt fizetőeszközökben fejezik ki, a könyvtárosai pedig szórakozottak: a kért könyvek helyett mindig mást küldenek. Nem egy matematikus intett búcsút a transzfinit számokkal terhes világunknak úgy, hogy nem tudta megfejteni a földalatti könyvtár könyvkölcsönzési logikájának rejtélyét. Azt beszélik, hogy bizonyos években néhányan belépést nyernek a könyvtárba, ők Szarajevóban, Splitben vagy Újvidéken ereszkednek le a mélybe, s nekik útmutatás nélkül, csupán egy láda viaszgyertya világa mellett kell boldogulniuk az útvesztőben. Az egyik legnevesebb kalandor Borges volt, igaz, ő már teljesen vakon kapott lehetőséget megismerkedni a könyvtárral. Egyesek szerint még mindig ott kóborol valahol a mélyben, hangosan káromkodik, s már nem minden ismeret forrását keresi, hanem a szobapapucsát és a mosdót.

Vonal a könyvben

Egy vonal indul most útjára a plafonról, lecsorog a falon, az íróasztalomra szalad, körülrajzolja a kávéscsészémet és cigarettáimat, fölkapaszkodik a könyvre, amelynek ötszázhuszonötödik oldalán egy mondatot húzok alá, „Magangué falvában, ahol Mercedes született, felvették a hátralévő úthoz szükséges tűzifát”, amely mondat kétségtelenül az irodalom egyik legszebb szerelmi vallomása (hacsak nem vetekszik vele André Gorz levele D.-nek), a vonal eggyé lesz az aláhúzással, s folytatódik tovább, átlyukasztja a levélborítékot, lehull a földre, kiszalad az ajtó rése alatt, le a lépcsőn, ki az utcára, felkúszik az első nyilvános postaládába, onnan átszökken a postásra, tesz egy fordulatot a sapkája karimáján, lecsúszik a bicikli kerekére, fölborzolja a bicikli kerekére vizelő kutya szőrét, elkeveredik a falevelekkel, egy hajléktalan kalapjába mászik, most újra felfelé tart, belehuppan egy másik postaládába, megfürdik a láda alján fölgyűlt homokban, egy karra ugrik át éppen, fölfut egy újabb lépcsőn, bemászik a kulcslyukon, tesz egy kört körülötted, te éppen a levelemet bontod ki, belelapozol a megküldött könyvbe, de onnan is tovább szalad, ki a nyitott ablakon vörös vonalat húzva maga után, ki és még tovább, tovább és tovább, míg csak élünk.

Fölvágatlan könyvek

Gyakran álmodozom arról, hogy szolgája vagyok egy hatalmas könyvtárnak, s egyedüli feladatom, hogy a még felvágatlan könyvek ártatlanságát elvegyem egy fémkéssel. Hazaindulás előtt véres késemet a csap alá tartom, gondosan eltörölgetem, s gondosan elzárom az íróasztalom alsó fiókjába.