A hátamon lebegek a vízen. Evezek a lábaimmal, van bennük 75 kilométer. Amikor Badacsonynál fölfelé menet leszálltam és tolni kezdtem (nincs is nagyobb szégyen), alig éreztem őket. Próbálom felidézni a tegnap esti mozdulatokat: kéz kifelé, fül mellett, eltolni a vizet. Most már sehogy se megy. K. a lassú, rózsaszín hullámok között, kék bikinijében, biztatásomra elmesélte, hogy egy testvérpár ismerőse, akik a hetvenes éveikben járnak, tavaly tanították meg úszni a 95 éves anyjukat, aki nem sokra rá meghalt. Nem tudom, ezt most minek is vegyem.

Elöl biciklizve, a többiektől elszakadva, dicsőségben: egyedüllét. Leghátul, leszakadva, száraz torokkal: magány. Mintha túl gyorsan mennénk, de nem érek utol senkit, hogy elmondjam neki. Hatsebességes, városi típus: ha kutya lenne, kimerült, riadt, de az izzadt szemöldöke alatt büszkén figyelő állatnak képzelném. Azt is utólag hallom, hogy P.-t leámokfutózták a zöldséges nénik. Mire odaérek, K. a levegőben imitálja a mozigép tekercsének forgását, miközben M. félmeztelenül a fűben S.-hez beszél: vetítés. Vetítés az, amikor P. a külföldi exbarátnőiről mesél. Vetítés az, amikor M. úgy tesz, mintha nem érezné a 75 kilométert, és a még 60-ra fekvő Tihanyt kezdi emlegetni. Vetítés az, amikor Salingerről beszélek S.-nek a platánok alatt, míg ő az ékköves gyűrűjével játszik, és a lepattogzott fakérgeket rugdossa. Ó, Seymour!

A sortom átnedvesedik, nem száradt meg az úszónadrágom, hirtelen nem tudom eldönteni, rajtam van-e a baseballsapkám − tegnap éjjel is éreztem a szorítását. Fantomfájdalom. Reggel indulás, napközben is. A leghosszabb program. Kivenni, betenni, elrakni, megkeresni, bekenni, letörölni, lehúzni, felvenni, lekötni, kioldani. Aztán megvárni, míg K. hozzáteszi mindehhez az épp aktuálisat. A barackárusnál húsz perc alatt kitervelni az alternatív útvonalat, amellyel nyerhetünk tíz percet. Látom, ahogy a záráshoz közelítve átteszi a kétszáz forintos őszibarackokat a háromszázasok közé. M. megnézi a telefonján a domborzati térképet, a hajójegyárakat, a fonyódi lángosos nyitva tartását. Inkább észrevétlenül visszagyűröm a zsebembe a térképemet. Eltévesztjük a következő településeket, a barackos kisegít: Őszöd, Szárszó. Pedig azt hittem, nyaralunk.

Az úszók között azzal vigasztalódom, hogy valójában én látom egyedül a Balatont. Szemüveg nélkül, ahogy a zöld víz egybefolyik a szürkéskék éggel, elferdül közelség és távolság, és mindannyian − az ezüstláncos, fecskés pocakosok, a lehetetlenül barna lányok, a prémium joghurt-reklámfilmekből alászálló szőke, szeplős amerikai kistestvérek, a tetovált cigányfiúk − körvonaltalan, lebegő alakokká válnak. Aki rendesen lát, el sem hinné, mennyire megnyugtató mindez. Hallom P.-t, és pontosan hallom, hogy K.-n nevet.

M. már rajtam nevet, amiért mindennek örülök. Jó, hogy elcserélik a palacsintákat, jó, hogy „itt aztán nem lehet kutyulni a menüket: a rizs az rizs, a krumpli az krumpli”. Jó, hogy nem tévesztenek össze semmit, jó, hogy bármit ki lehet cserélni. Minden jó. Mindent én fizetek, mindenki pénze nálam van, Szemes óta ugyanabban a zsebemben, összekeverve. Jó, hogy egyelőre ötletem sincs, mi erre a megoldás. Inkább az egyre barnuló sávokat figyelem K. bokáján, S. vállán.

Este halljuk csak P.-vel Pécs felé az autóban, hogy ma volt az év legmelegebb napja. Behúz az ablakon a fejemre a készülődő vihar hidege. A komp felé menet forró volt a tarkóm. Még most is látom, hogy a mólón integetünk és csengetünk S.-nek. És amikor a fedélzetről visszainteget, megmagyarázhatatlan módon érzem, hogy ez egy másik nyár, és egy másik Balaton. A dudaszót most és akkor, itt és ott egyszerre hallom. Látom magam a nádas melletti bumfordi vadkacsa szemében. Érzem, hogy ugyanolyan állagú a szagunk. Érzem a tollait belepő iszapos víz ízét. Behunyom a szemem − látom magam előtt, ahogy K. a levegőben imitálja a mozigép tekercsének forgását...