Először a botja jelenik meg a lépcsőn, majd a jobb lába, végül az egész terebélyes asszonyság. Menetirányba áll, és enyhén himbálódzó járással elindul felém, hogy beengedjen. Szája félig nyitva, erősen hunyorog, s amikor beazonosítja az utcán söprögető asszonyokat, kiszalad a száján: pletykás banyák! Nem mintha ő fiatalabb lenne. És nem szívesen pletykálkodna.

Egyfogú Katica muraközi lány. Erős is, kétségtelen. Akcentussal beszél magyarul, nem ismeri jól a ragozást. De a férjének így is megfelelt: háztartást vezetni, gyermeket szülni. Fölvette a mozdonyra egy szlovéniai állomáson és megszöktette. Azóta házi őrizetben tartja.

– Neked ez a legbiztonságosabb hely a világon. Ne nyiss ajtót senkinek, ne állj szóba senkivel! Az emberek gonoszak, azt lesik, mikor üthetnek a másikon. Aki kedves, jóságos, azzal kell a legjobban vigyázni, mert érdekből teszi – oktatta feleségét, mielőtt rázárta a kisajtót.

A mozdonyvezető minden szolgálatból egy kiló szenet vitt haza egy kifakult hátizsákban, évtizedeken át. Gázolajat, téglát is lopott – mesélték a „banyák” –, mikor mihez fért hozzá a vasúton.

Portájuk semmiben se maradt el az utca többi portája mögött. Virágoskert az utcafronton, hátul konyhakert, az udvar végében tyúk- és nyúlketrecek. Szőlőlugas, termő gyümölcsfák vonzották a kerítésen belülre az utcán ballagók tekintetét. Teljesen hiába, mert a gyümölcsből nem adtak senkinek, a lopást meg eleve kizárta a kerítést magasító dupla tüskedrót. Ami nem kellett, azt Katica beásta a konyhakert földjébe.

Inkább megelőzték, mint bevárták a lehetséges támadásokat, mert abban egy percig sem kételkedtek, hogy ellenségeik csak az alkalmat várják, hogy gyengének lássák őket. Ellenség pedig bárki lehet: a vízóra-leolvasó, a kéményseprő, a postás, a szemetes. De akár egy kutya is az utca elejéről. „Az a dög megijesztette Feri bácsit! Még hogy barátságos? Olyan nincs, hogy egy farkaskutya barátságos.” És Bercikét hamarosan megmérgezte valaki. Már lebénult a két hátsó lábára, de a mellsőkkel még a kerítéshez vonszolta magát egy kis simogatásért.

– Lehetetlen népség! – húzta el a száját az elődöm, amikor panaszkodtam, hogy Katicáéknál nem tudok elég jól dolgozni. – A férfi már vagy tíz éve haldoklik, asztmás, nem kap rendesen levegőt, de túlél mindkettőnket! Csinálj mindent úgy, ahogy kérik. Én kinyaltam a seggüket. Aranyos Katica néni, kedves Feri bácsi – színészkedtem, csak hogy ne kötekedjenek velem. Mindenkivel összevesztek már az utcában.

Kirázott a hideg a kapujuk előtt. Ha nagyot köszöntem: Jó napot kívánok, meghoztam a nyugdíjat! „Mit kiabál maga? Azt akarja, hogy mindenki megtudja, mit hozott? Nem kell tippeket adni a bűnözőknek.” Mikor halkabbra fogtam, nehogy a bűnözők megtudják, hogy itt vagyok, Feri bácsi azért zsörtölődött: Nem hallottam, hogy köszönt volna!

– Maga volt tegnap?! – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha a legfelső bíró előtt állnék, és súlyos bűnügyben kellene vallomást tennem. Apró szemét, mint elemlámpát irányította rám. Viszketni kezdett a nyakam, kivert a víz, mire kinyögtem:

– Igen, én.

– Mert nem úgy volt bedobva a levél, ahogy maga szokta. Azt hittük, nem maga volt. Idefigyeljen, megmondtam már, ha levelet hoz, csöngessen be! Ha csak reklámot, akkor nem kell. Azért nem jövünk ki. Tegnap nem csöngetett be, pedig levelet hozott!

Legközelebb meg: „Maga ennyire kopaszodik?” „Maga meghízott. Jól megy magának!”

Remeg a gyomrom, remegő kézzel számolom le a pénzt a konyhaasztalra. Katicának csak minimális összeget, mert nem volt munkaviszonya. Feri bácsi nem engedte el dolgozni, most meg kineveti, amiért keveset kap. Nagyon elégedett, hogy ilyen mérhető különbség van kettőjük között. Legalábbis pénzben. Mert amúgy minden munkát már Katica végez. Felássa a kertet, takarít, mos, főz, becipeli a fát. A legforróbb nyárban is tüzelni kell a sparheltben, mert Feri bácsi állandóan fázik. „Mit kell nekem kiállni” – sóhajt Katica, és folyik róla a víz.

Sokszor a borravalót is otthagytam, csak már szabadulhassak. Mint akinek egy természeti katasztrófát sikerült túlélni, futva tettem meg az utat a kapuig. A szomszédban felháborodva meséltem, mit talált ki megint az öreg. Azzal vigasztaltak, hogy én csak örüljek, mert a férfi anyja rosszabbul járt: Katica megfojtotta. Többször is hallották, hogy segítségért kiabál. Csak akkor hívták ki a mentőt, amikor már halott volt. Úgy ám! – emelte fel hangját az egyik „banya”. Lehunytam a szemem, és látni véltem, ahogy egyfogú Katica elgáncsol, a férje meg elvágja a torkom.

Egyszer aztán a „haldokló” igazán meghalt. Már az utca elején megtudtam a hírt. Megálltam egy árnyékos helyen töprengeni, mitévő legyek a nyugdíjával. Visszaküldjem, ahogy a szabályzat előírja, vagy kifizessem? A nyugdíjintézet is kifizeti, csak pár hónapos késéssel, a hagyatéki eljárás után. Egyfogú Katica hosszan néz a szemembe, mielőtt megkérdezi: Odaadja? Csak azután tör ki zokogásban.

Katica egyedül már nem veszélyes. Legfeljebb az okozhat gondot, hogy eljut-e a kaputelefonig, és mennyi idő alatt. Ezt türelmesen ki kell várni, bárhogy is süt a kisajtóban a nap, vagy bármennyire szakad az eső. Siettetni nem lehet, meg nem is érdemes, mert annyi erő még van benne, hogy legyilkosozza az embert. Pedig néha már jót is mond egy-egy régi ellenségéről. Változtatott harcias hozzáállásán, hiszen semmit se tudna intézni, beszerezni áldozatvállaló ismerősök, váratlanul előkerült rokonok nélkül.

Velem is barátságos. Dupla borravalót ad, és elmeséli, hogy az utolsó napokban a férje üzent a kórházból: látni szeretné. – De hogyan menjek be a rossz lábammal? Egy kedves fiatalember segített, felajánlotta, hogy elvisz autóval. Ha látta volna, milyen boldog volt a férjem! Csak fogta a kezem és mosolygott.