Regényt írni munka, rémes mélyszántás tompa faekével, igaz, hogy mikor kész, akkor az is jó, viszont ha elcsesszük, akkor igen sok vész oda, igaz, ha nem teljesen csesszük el, akkor igen nagy az öröm, de valamennyire mindig elcsesszük, és minél több a betű, annál nagyobb a kockázat. A versnél a kockázat kicsiny; max. eldobjuk félórai munkánkat, és megírjuk újra, ha pedig kész, az gyorsan kapott boldogság, szinte eiacvlatio praecox, szóval nem olyan tartós és hatalmas, mint, de azért. Viszont sokszor.

A dzsungel könyvét alsóban olvasta fel nekünk a napközis tanító néni, azóta nem volt vele dolgom, így hát jött a nosztalgia – duplán megérte.

Néztem az eredeti szöveget, a prózafordító kolléga, Greskovits Endre azt mondta, ő megszámolta, és az egész hatszáz valahány sornyi vers, tehát kicsit alkudoztunk a kiadóval, aztán elkezdtem. A strofikai mintázat lelkesítően ismerős volt. Főleg a chevy chase pattern különféle derivátuma; az angolok és a skótok közös, nagy, középkori eredetű, véres hatalmi és magánéleti dúlások kiforogta folklorisztikus gyökerű szerveződése – Kipling otthonosan mozog benne, olyan természetes számára, mint Mauglinak Ká, az óriáskígyó testvéri ölelése a dzsungel langyos és sima, feketeszénként fénylő tavában. Közben kiderült, hogy ami egy sornak látszott, abban sokszor metszet van, tehát az valójában két sor, szóval a munka nagyobb, közel 900 sor, helyenként egészen extrém, négy szótagos kis panelekkel – minél rövidebb a sor, annál virtuózabb = annál szivatósabb.

A régi kiadás verseit Weöres Sándor írta magyarra – felelősség utána csinálni --, természetesen ilyenkor nem nézzük meg a korábbi magyar változatot, nem akarunk kiszúrni magunkkal. Utána nézzük meg.

A nagy előd kiválóan megoldotta, ugyanaz a fölényes tehetség süt a nagyvonalú fordítási megoldásairól, amely a saját verseiről is. A nagyvonalúság – vagy talán a gyorsaság – járulékos hatásaként csinált néhány félrefordítást is, ezeket most megmutatom. Érdekességként. Vagy saját élményemként. Vagy tudjuk be az irigységemnek: közelébe nem érek Weöres verselő tehetségének, tehát ez a pitiáner, ám szorgalmas és precíz kis hangya bosszúja.

Ebben a részletben az eszetlen majmok énekelnek arról, hogy:

By the rubbish in our wake, and the noble noise we make,
Be sure, be sure, we're going to do some splendid things!

A problémás szó itt a wake. WS a szövegkörnyezet és a grammatika ellenére az ébredést választotta a nyom, nyomdok helyett, így a megoldása „gomolyban ébredünk”, és ettől a szöveg egyáltalán nem lett távolabb az eredeti hangulatától, és a versegész jelentése, működése is éppúgy tökéletes, csak hát mégis.

Ha már szóba jött; ez a teljes vers a szemtelen rézuszmajmokkal (WS fordítását most nem reklámozom; kínos lenne, ha jobb lenne, mint az enyém):

A bandar-lóg éneke

A lógós összevissza horda
ficánkol a fákról a Holdba.
A bandánkat irigylitek?
Na és az extra kezeket?
Szeretnétek-e, hogyha volna
farkatok, és így kunkorodna?
Idegesek vagytok, tesók?
Mert a farkunk a képbe lóg?

Most itt ülünk az ágbogon,
s gondolkodunk klassz dolgokon.
Nagy ötletünk lett épp egy perce,
meg is csináljuk, persze, persze,
egy bölcset, jót és nemeset,
ilyet képzeltünk, gyerekek;
ó, elfelejtettük, tesók,
mert a farkunk a képbe lóg.

Minden lehetséges beszédet,
amit mond a madár s a véreb,
irha, taraj vagy tollazat,
fecsegj ki most egy perc alatt!
Nahát, kitűnő, ez remek,
úgy lökjük, mint az emberek;
csináljunk úgy, mint ők, tesók,
de a farkunk a képbe lóg;
gyerünk, játsszunk majomfogót.

Gyerünk, kavarj velünk az ágon idefent;
kilő, habzik, pattog a horda, inda leng.
A röpködő szemétre s a nemes ricsajra!
Majd nagy dolgokat teszünk, annyi szent.

A fordító tévedése összesimul a szerző (Kipling) és a majmok elképzelésével, tehát nem okoz gondot, a következő eset viszont már súlyosabb, a tévedés egy egész strófát megbillent, mert semmi köze az eredetihez.

Állathőseink félnek a nappaltól, mert akkor az emberek veszik át az uralmat:

Now horn and pelt our peoples melt
In covert to abide
 

WS is nyilván a peltből indult, ez a szó többek között jelenthet irhát, bőrt és lövedéket is. Ő a lövedéket választotta, és ehhez igazította a hornnak a kürt, vadászkürt jelentését, illetve a melt elfogyasztás, elolvasztás értelmét, így a sorból ez lett:

Kürt, puskapor követ nyomon: 
bújjunk vackunkba csak! 

Tehát az állatok elbújnak, mert vadásznak rájuk. Szinte jó, mégis gyanús. Ha gyanús, elővesszük a gondozott szöveg eredeti nyelvű gondozását, tehát a jegyzeteket, magyarázatokat és mindenféle filológiát meg paratextusokat, amelyek WS idejében még nem voltak, és akkor kiderül, hogy a pelt mint bőr itt metonimikusan az állatot jelenti, ez viszi magával a horn jelentését is, tehát az mint szarv éppúgy metonimikusan az állatnépet jelöli, akkor pedig a melt elrejtőzés lesz.

A teljes vers:

Az árnyamat egy perc alatt
kirajzolták a fények;
sötét s derült; mögém került;
futok, és hazaérek.
Reggel korán komoran áll
a szikla, mint a gyász.
Vonyíts jelet: „rejtőzzetek”!
s a törvényre vigyázz.

Csőr és agyar vackán hasal,
fészkén s barlangba bújt el;
titkon lapul néhány nagyúr,
kit éjjel fél a dzsungel.
Embercsapat s ökörfogat
rángat vasalt ekét,
az földbe tép, s borzadva ég
a tó fölött az ég.

Lobog a nap s sziklák alatt
egy lélegzet, belül,
a fű, a nád rostjain át
suttogja: menekülj!
Mindenki fél, ha jön a fény,
és koccanó fogakkal
halljuk: a fán szól egy madár:
Az emberé a nappal.

Felszárított csepp harmatot
s szőrünkről a vizet;
ami patak volt, most agyag,
s nyomunk hozzánk vezet.
A hűtlen éj most kibeszél,
elárul, meggyaláz;
halld a jelet: „rejtőzzetek”!
s a törvényre vigyázz!

Végül nézzünk egy hasonlóan gyanús esetet, ahol nem Weöres Sándor hibázott, hanem Kipling. Itt Maugli énekel az általa lemészárolt tigris bundáján táncolva, örül a győzelmének, közben sír, mert korábban a farkasok elkergették maguktól, és most az emberek is elkergették; ambivalens érzelmek között hányódik szegény.

These two things fight together in me as the snakes fight in the
spring. The water comes out of my eyes; yet I laugh while it
falls. Why?

A spring. Tavasz vagy forrás? Kivételesen nehéz döntés, mert mindkettő hülyeség. Az indiai szubkontinens dzsungeleiben nincs tavasz, hanem csak mindenféle más évszakok, illetve a kígyók minek mennek be verekedni a patakba, amikor normálisabban verekedhetnek a szárazföldön. Ennél a helynél angol nyelvű szöveggondozás sem volt; nyilván természetesnek vették a jelentést a filológusok, csak éppen mi nem tudjuk, hogy mit vettek természetesnek. Kipling lehetséges tévedése sem támpont, mert ő ennél nagyobbakat is tévedett; itt-ott összekevert állatneveket, és botanikai defaultjai is vannak, sőt Sivát is felcserélte Brahmával, de hát ki nem.

Ekkor megnéztem WS-t, ő a tavaszt választotta, de ez sem garancia semmire, mert ő is téved, ekkor megnéztem a német és a spanyol fordításokat, ők is a tavaszt választották, de a fordítók bárhol tévedhetnek, tehát leveleztünk a szerkesztővel és a prózafordítóval, és a tavasz lett. Tehát WS nem tévedett, megmentettük őt, pedig másik neves kollégánk, akinek a véleményét szintén kikértük (nem mondom meg, ki), elszántan áskálódott ellene – ő azzal érvelt, hogy mivel a következő sorban a hős sír, a spring nyilván forrás, és a the határozott névelő is a könnyekre utal. Egy további lelkes fordító még a rugóra is gondolt, melynek spirál alakja az egymásra tekeredő kígyókkal asszociálódik, de ez még Kiplingtől is sok lett volna. Mauglitól még inkább.

A dzsungel könyve. Mekkora durranás volt ez a 19. század vége felé. Egy szerző, aki állat. Az állatokat beszélteti, az állatok szemével néz, a lelkükkel érez, és egy állatember-emberállattal hozza létre a kapcsolatot az olvasó felé. Természetesnek vesszük A dzsungel könyvét, mert gyerekkorunktól ismerjük, ismerjük Fekete István állatregényeit is a 20. századból, de lássuk meg, hogy mekkora találmány volt. Éljen Kipling.

Búcsúzzunk Maugli zöld programjával – az átokzsoltárok üdeségét árasztó rekultivációs programbeszédével.

Maugli éneke az emberek ellen

Rátok szabadítok fürge liánt s futót,
az utcáitokat fojtsa meg a bozót.
omoljanak be a tetők;
egye meg az enyészet,
és a keserű karela
fedje be az egészet.

A kaputokban majd az én népem fúj indulót,
s a csűrjeitek ajtaján denevérfalka lóg.
Kígyó legyen a csőszötök
hűlt tűzhelyeteken,
ha a keserű karela
házatokban terem.

Meghalljátok a népemet, türelmesek, kivárják,
és éjjel, holdkelte előtt, benyújtom majd a számlát.
Farkas legyen csordásotok;
ledőlt falon vonyít,
és a keserű karela
nyújtja rá ágait.

Lekaszálom a földetek, s keresgélhetitek
majd az aratóim mögött a veszett kenyeret.
Szarvas legyen az ökrötök,
s hajtson a kertetek helyén
a keserű karela tök,
a karela levél.

Ellenetek kioldok iszalagot s husángot;
rátok küldöm a dzsungelt, hogy mind borítsa rátok;
a fák már a nyakatokon,
s majd nem lesztek merészek,
ha a keserű karela
borítja az egészet.