Reggel, amikor felébredek, már egyedül vagyok. A hálószobában nincsen fűtés, csak a sárga függönyön át beszivárgó fény melegít. Felkelek, elhúzom, kint köd van és szürkeség. Egy pléddel a hátamon átvánszorgok a nappaliba, bekapcsolom a mobilradiátort, és felteszek egy lábost a tűzhelyre. A hűtőszekrény egy kattanással bekapcsol, összerezzenek, bezárom az ajtót. A házinéni szerint szükségtelen, ő bejelentés nélkül nem járkál fel, de csináljuk, ahogy jólesik. Kávét főzök, a lábosban tejet melegítek, a pléd lecsúszik a vállamról, rálépek, álmosan csetlek-botlok a fehér szobában. Nyolc óra van, lassan a nap is felkel.

Bekapcsolom a tévét, egy kerek képű lányt mutatnak, egyik kezében egy csecsemőt egyensúlyoz, a másikkal egy kislány haját fésüli, a combján kisfiú csimpaszkodik. Boldognak tűnik, valószínűleg a kamerának is valami ilyesmit mond épp. A gyerekeknek apjuk is van, kamaszforma, különböző méretű matpakke-okat rak össze, szendvicsek, nyers répa, alma. Végre egy szó, amit megértek. Szürke sziklákkal határolt, kékvirágos réten folytatódik a műsor, ahol drága sportcuccban billeg egy jó alakú, szőke lány. Letelepszik egy sziklára, mesél, szelíden mosolyog, de én meg vagyok győződve róla, hogy komoly a téma. Egy snittel odébb virágokat rendezget egy síron, a kövek között az apja szlalomozik fűnyíróval. Aztán madártávlatból mutatnak öt-hat házat, azaz a falut, a népességről mondanak valamit, gondolom, hogy csökkent az utóbbi években.

Dörömbölnek a lenti ajtón, a szokásosnál hangosabban. A házinénit sokan látogatják, délelőttönként ő a bébiszitter, a dogszitter, öreglányokkal főzőcskézik, egyébként halboltja van nyugdíj mellett. Nemrég én is jártam a lakrészén, vízzel kínált, biztatóan mosolygott, a tévében a Derrick felügyelő aktuális epizódja ment. Sütemény-, fokhagyma- és öregszag kavargott a levegőben, a panasz viszont elmaradt, meg a „minek élek még” arckifejezés.

Visszatérünk az első házba, ahol a kerek képű lány zoknis lábával mozgatja a kisbaba bölcsőfunkciójú székét, miközben húsos káposztaleveleket tömköd egy forróvízzel teli lábosba. Bocsánatkérőn néz a kamerába, beesik a férje is, hozza a nagyobbakat az oviból. Végezetül mutatnak még egy konyhában szorgoskodó nénit, meg egy hozzá tartozó, karosszékben olvasgató bácsit, de rájuk már nem sok idő marad. A műsor egy napfényben úszó fjord képével zárul. Kapcsolgatok még kicsit, keresek valami háttérzajnak valót.

Ismeretlen hang szűrődik át a fehér fadeszkák között. Szokom a terepet, tapogatom, forgatom a tisztítószereket, próbálom megfejteni vajon mi mire való, végül is bárhol vagyok, egy vécét csak kipucolok valahogy. Kibányászom a hajakat a zuhany lefolyójából, porszívózok, bevetem az ágyat, szellőztetek. Negyven négyzetméterre korlátozódnak a kihívásaim. A rutin kialakítása nagyon fontos, emlékszem, olvastam egyszer valahol. Fel sem tűnik az esti fogmosás, amíg nem egy idegen fürdőszobában kényszerülünk rá. Jártam már néhány idegen fürdőszobában, lehet benne valami. Ma viszont ennél több kell, valami új, valami izgalmas. Lekapcsolom a tévét, kabátot veszek, és kilépek a lakásból. Bezárom az ajtót, lépteimet elnyeli a lépcsőn végigfuttatott szőnyeg. Mintha valaki sírna a fehér deszkafalak mögött.

Gyalogolok a házak között, nézem az utcanévtáblát, ideje lenne megjegyezni, hogy hol lakom, ha egyszer véletlenül eltévednék. Néhány fiú hokiütővel focilabdát kerget az úttest közepén. Nem hiszem, hogy én értem félre, focikapuba próbálják beütni. Hei, hei! Hvem er du?, kiabálják, ahogy elsétálok mellettük. Jó kérdés, rájuk mosolygok. Az erdő mellett sétálok tovább, egy bicikliúton. Hatalmas fenyők, mohaszőnyeg, szitáló köd, távolabb egy templom meg egy benzinkút. Sötét ösvény kanyarodik az erdőbe, egy pillanatig eljátszom a gondolattal, behatolni az ismeretlenbe, lábnyomokat keresni a sárban, elhullott agancsokra, reccsenő gallyakra lépni. Maradok inkább az úton, mára legyen elég ennyi. Sétálok egyet a templomig meg vissza, magamban motyogok, kirke, jeg skal gå på kirke, vagy valami ilyesmi. Errefelé nincsen bolt, csak egy óvoda, meg valami farm. Nincsen kocsma, nem tudom, hogy merre van a központ, ha egyáltalán van ilyen. Azt hiszem, egy faluban élek, de legalábbis egy településen, aminek saját neve van, és tíz kilométerre van egy helytől, amiről biztosan tudom, hogy város. A főváros innen nyolcvan kilométer. Közel van a svéd határ, ott olcsóbb az élelmiszer, autót meg fogakat érdemes Lengyelországban javíttatni. A kurzusra jár két lengyel, próbálkoztam is náluk a lengyel magyar két jóbaráttal, de nem igazán értették, hogy mit akarok. Az idegenség önmagában még nem tesz barátokká.

Az ablakokban lámpások, mécsesek világítanak, függöny nincs, nyírfára aggatott égősorok, kívül-belül fehér házak. Három óra van, lassan besötétedik, jobb lesz, ha hazaindulok. Az utcánkban, Nordre Kongsvei, van egy barna kőház is. Nem illik a képbe. Egy autó parkol le előtte, csapódik a kocsiajtó, ingerült férj, csoszogó feleség és egy gyerek. A felnőttek eltűnnek a kőfalak mögött, a gyerek marad, megáll és a házunkat nézi. A házunk kicsi és fehér, a kőházzal szemben, az erdő szélén van. A házinéni koszorút akasztott a bejárati ajtóra, bemegyek, bezárom, a puha szőnyeg elnyeli a lépteimet. Nézem az ablakból a napnyugtát, felhők úsznak a fák felett, a szántóföld sarában keréknyomok és egy focikapu. Egy szakállas férfi arca tükröződik az üvegben, mozog a szája a kidüllesztett szemgolyója alatt, nem hallok semmit, fogalmam sincs, hogy mit beszél, mert lenémítottam a tévét, az orra előtt elhúz egy varjú, és leszáll a szántóföldre.

Leáll a motor, még tíz másodperc, és felérsz. Először csörög a kulcs a lenti zárban, hét, hat, feljössz a lépcsőn, hallom, mert általában trappolsz, öt, négy, leveszed a cipőd anélkül, hogy kikötnéd a fűzőt, ezért a térded nekicsapódik a falnak, három, kettő, zsebre teszed a telefonod, egy, lenyomod a kilincset. Rángatod, de nem nyílik az ajtó, mert elfelejtettem elfordítani a kulcsot a zárban. Jókedvű vagy, pedig nincs rá különösebb okod. Mindig ezt csinálod. Hogy is győzhetnélek meg róla, hogy semmi sem ilyen egyszerű, hogy miközben itt vigyorgunk, valaki sír a fehér deszkák között, de a hülyeség ragadós, örülök én is veled, annak hogy élek, mondtad, amikor egyszer megpróbáltalak meggyőzni.

Szóba hozom a reggeli kopogást, és nem csodálkozol. Tudsz róla, a házinéni elmondta, szerencsétlen ügy. A kőházban egy lengyel nő lakik. Meg a férje. Meg a gyereke. Menjünk el futni, javasolod, ma a házak között, ne az erdőn keresztül, süssön le ránk az égősorok fénye. Az óvodánál lekanyarodunk, tűlevelek borítják a meredek udvart, csendes hétköznap délután. A lengyel nő is fut valahol, papucsban a vizes aszfalton. Elnézést, hogy zárjuk az ajtót, mondod a házinéninek, amikor hazaérünk, csak hát időnként ijesztő ez a dörömbölés. Izzadság folyik le a hátamon, rám tapad a ruha, hideg és kényelmetlen az egész. Igazság szerint én félek a zajoktól, de a házinéni megértően mosolyog. Polske kvinnen, mondja, segíteni akart rajta, de ez most már tényleg túlment egy határon. Időnként átjön, kisírja magát, de mást nem tehet, többet senki sem tehet.

Elbúcsúzunk, jó éjszakát kívánunk, még látjuk egymást.

Lépteinket elnyeli a lépcsőre terített szőnyeg, mint az ütések hangját a kőház falai.