Nagymama új céldátuma szerint a nagypapa karácsonyig fog élni, tovább nem. Akkor majd eladja a házat, örökölni fogunk, ő meg bemegy a papokhoz arra az időre, ami még hátra van. Kiszámolta, mennyi özvegyit fog kapni a nyugdíjához, van némi tartaléka, a kettő elég lesz a nem olcsó lakhatáshoz.

De ez most mellékes, mondja, fontosabb, hogy a szilvafa ki tudja-e nevelni a rengeteg termést? És hogy emiatt rettegni kell, abban a nagypapa a bűnös. Mert meghagyta neki, hogy jobban vágja vissza az ágakat, de nem hallgatott rá. Az egyik vastag ág már meghasadt, és a többi is földig hajolva szenved a termés irdatlan súlya alatt. Valahányszor kilép a konyhából, ez a kép fogadja. Nagypapa hiába érvel, hogy nem ott rakódtak be termőrüggyel az ágak, ahol nagymama szerint le kellett volna vágnia, hanem sokkal lejjebb, és mutatja is, de ez a nagymamát már nem érdekli. Részben, mert süket, részben, mert elege van a nagypapa makacsságából, hogy folyton vitatkozik, ellentmond, ahelyett, hogy elismerné a hibát. Bárhogy is mentegeti magát, attól az eredmény nem változik.

De kár szót vesztegetni erre is, folytatja nagymama, mert készülni kell, még egyszer ellenőrizni, hogy megvannak-e a szükséges iratok? Tegnap egész este iratkereséssel foglalkozott, hogy a határkijelölési eljárás során ne érje őket meglepetés.

Nosztalgiaútra megyünk – mondja nevetve.

30 éve jártak a földjükön utoljára. Akkor persze dolgozni: szántani, vetni, aratni, takarulni. Két óra lovas kocsival.

Elbokrosodott legelők kanyargó földútján haladunk. Csak néhány elágazásnál töprengenek, hogy merre is kell menni. Helyenként traktornyom mélyíti az utat. Kátyú fölötti keskeny földnyelven gurulok. Nagymama hátul gunnyaszt, időnként felsikolt, ki akar szállni, hogy inkább gyalog megy, bennünket pedig visszaparancsolna. Nem kedveli az autózást, de semmi pénzért se maradt volna otthon.

Kijutunk egy erdők övezte hatalmas szántóföldre. Megérkeztünk. Ez az?! – hajol előre nagymama. Ez – koppan a felelet. Repce van benne, hiányzik rá az eső, de szép, rendezett a föld, mondja nagypapa elégedetten. Egy lélek sincs még itt rajtunk kívül, de muszáj volt „időben” elindulnunk, mert nem szabad az utolsó percben odaérni. Lassan tíz óra, már fél órája várunk. Nagymama kiszáll, botozgatva felballag a dombra, hogy többet lásson, és fel tudja idézni, hol kezdődött s meddig tartott a nagy táblán belül az ő földjük.

Hideg szél fúj, bár süt a nap. Az autóban maradunk nagypapával. Röpködnek szájából a nevek: Sarokrét, Hosszúrét, Kódisrét, Gazdaerdő, Zsöllérerdő. Amelyik erdőbe besüt a nap, ott csak a gyom nő. A gazdaerdőben csak azt a fát engedték kivágni, amelyik ferdén nőtt és akadályozta a másikat. És persze a vihar letörte meg a lábon száradtakat is. A fakiutalást csak akkor kapta meg a gazda, ha a saját legelőrészét a közös legelőn már rendbe tette.

 Most a Sarokréten vagyunk. Nagypapa név szerint sorolja, melyik kinek a földje volt a téesz előtt, ki hogyan következett. Ő az egyetlen élő tulajdonos, derül ki hamarosan, mert érkeznek az autók, s csak az eredeti tulajdonosok leszármazottai szállnak ki belőlük, földhivatali térképmásolatokat böngészve. Kikászálódunk mi is. Egy autószerelő – egyenesen a műhelyből jött – elmeséli, hogy a napokban egy 92 éves hölgy kereste fel, mert a 36 éves Fiatján akadt valami javítani való. Mindezt biztatásul tudatja nagypapával, aki már nem ül traktorra, nem vezethet. Egyik kezével a vállamra, másikkal a botra támaszkodik. Nagymama messze bent jár a földön, rátalál arra a nyomvonalra, amelyiken harminc éve is ballagott. Megnyugtatja, hogy egybeesik a föld szélén levert sárga karó vonalával. Már lekáderezte az újonnan érkezőket, és úgy dönt, hazavezényel bennünket. Miatta ne aggódjunk, majd beteszi a seggét valakinek az autójába.

Otthon nagypapa első útja a szilvafához vezet, megéhezett, hogy megjöttünk a nosztalgiaútról. Vidám volt egész délután. Míg dolgoztunk a kertben, kihallatszott az ablakon, hogy énekelget.

A karácsonyt nem érte meg. Október második felében ment el, egy hajnalon. Csak előtte végigbotorkált a tornácon, hogy visszakapcsolja a villanyórát, mert a kislámpa kivágta a biztosítékot.

Itt hagyott – szögezi le nagymama. Zokogva vádolja magát: a káposztái fontosabbak voltak, mint az, hogy bemenjen a szobába nagypapához. Amikor a zsemlét vágja a reggelihez, megjegyzi: azért a késeket még megélezhette volna.