Kőrösi Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A vihar utáni harmadnapon mentek ki először a régi, megszokott úton a domb felé.

Meleg volt, olyan szikrázóan sütött a nap, hogy elhinni se lehetett a villámokat, a szelet, a féktelen esőt. Pedig a nyomok látszottak még mindenütt: senki nem hordta el az odamosott kavicsokat, iszapfoltok éktelenkedtek az aszfalton, s feljebb, ahol a műút véget ért, a köves útra mély árkot vágott a lezúduló víz.

A kanyar után már látták, hogy mi történt a fával, látták, de egyszerűen nem tudták felfogni a látványt.

Az erdősáv szélén hevert a hatalmas tölgy, elfedte csaknem az egész utat, úgy tornyosult a földön még így, kidőlve is. Mintha egy sűrű, vad bozótos nőtt volna ki a murvából. A törzs egy része és a gyökere ott maradt az erdősávban, a többi fa között, ám az ágak az útra zuhantak, szétterültek szemérmetlenül és védtelenül. Addig ez volt a legmagasabb fa mind közül, fölébe nőtt a többinek, vastag, erős, egészen sötétbarna kéreggel, áthatolhatatlannak tűnő lombozattal.

Most pedig ott feküdt a már újra poros, megszáradt földön.

Még él, mondta a férfi.

Nézték a fényes, zöld leveleket, s köztük a rengeteg, világoszöld, tökéletesnek tűnő makkot.

A nő megkerülte az ágakat, és a törzset vizslatta, majd felkiáltott:

Nézd! Ez is itt van, látod?

Tényleg ott volt, az a régi bevésés, nem is bevésés, inkább csak jel, vízszintes karcolás, amit sok évvel ezelőtt, az idő tájt, hogy ide költöztek, és sétálni kezdtek a domb felé, hosszas tanakodás után, hiszen egyikük sem akarta volna bántani, megsérteni azt a sudár tölgyet, ugyanakkor mind a kettejükben élt a gyerekes vágy, hogy az ottlétüknek, s vele persze a szerelmüknek és az összetartozásuknak is emléket hagyjanak, nem nagy jelet, de mégiscsak jelet, a férfi véste bele a kéregbe a karcolást, nem betűket, nem ábrát, csupán egy vízszintes vonalat, olyan magasan, ameddig felért. Ott volt éveken át, más észre se vehette volna, de ők tudták, hogy van, hogy ott van, s ez jó érzéssel töltötte el őket, valahányszor alatta mentek, akkor is, ha nem kellett mondani. Aztán, ahogy múlt az idő, és a fa növekedett, a jel egyre magasabbra került, talán emiatt se néztek fel rá már annyiszor, ám tudták, hogy ott van, s ez elég is volt.

Most pedig ott hevert előttük, s ott volt a vésés a térdük előtt.

Miért éppen ez a fa?, kérdezte a férfi.

Mit miért?, értetlenkedett a nő.

Ez volt a legnagyobb, a legerősebb, s most mégis ez dőlt ki a sorból.

Nem a sorból, mondta a nő. A sor elejéről. És talán éppen azért.

Mert a legnagyobb volt?

Meg a legszélső.

Álltak a fa mellett, és nézték a kéreg barázdáit, nem lehetett nem észrevenni a hasonlóságot az út menti vízmosás és a kéreg rajzolatai között. Most, ahogy odalent láthatták, feltűnt az is, hogy az egykori véset együtt nőtt a fával: szélesebb, hosszabb lett.

Lehet, hogy a gyökere nem is fordult ki teljesen, azért él még, mondta a férfi.

A nő átlépett az útszéli bokrokon, a fa gyökeréhez.

Nem szólt semmit, csak intett. Amikor a férfi is elindult utána, rászólt: ne erőltesd magad, tudod, hogy még nem szabad ilyesmit csinálnod!

Nem lesz ettől semmi bajom, válaszolta a férfi, és ő is belépett a fák közé.

Ahogy a lomb és a törzs súlya kifordította a gyökérzetet, nagy, derékmagasságot is kitevő lyuk támadt a fa helyén. Néhány vastagabb gyökér elpattant, a töréseknél még nyers, sárga volt a színük, akár valami sebhely, de a gyökerek többsége látszólag sértetlen maradt, a vaskosabb szálak mellett, mint valami szemléltető ábrán a nemrég még működő testet behálózó hajszálerek, burjánozva tekeregtek, csomókba fonódtak és elváltak egymástól. Itt-ott még föld is tapadt rájuk, mintha a maradék hús nem akart volna lekopni az utolsó pillanatig.

Ez így nem élhet, mondta a férfi. Vagy nem is él már, csak úgy látszik, mintha élne.

Menjünk haza, fogta meg a kezét a nő. Tudod, hogy nem szabad, hogy megerőltesd magad.

Tudom, bólintott a férfi. Tudom.

Másnap, pedig meg se beszélték, megint a fához mentek fel.

Ránézésre minden változatlan volt, csak a gyökerekre tapadt maradék föld kezdett kiszáradni és leperegni. A levelek viszont éppen olyan fényesek és egészségesek voltak, s az apró, sértetlen héjú makkok is ugyanolyan tökéletesnek hatottak, mint korábban.

Gondolom, majd jönnek valami munkások, erdészek vagy micsodák, és eltakarítják innen, mondta a férfi.

Hogyan lehetne eltakarítani egy ekkora fát?

Feldarabolják. Nem tart az semeddig sem.

Semeddig sem.

Akárhogy is, a fa ott volt a következő, s az azt követő napokon is.

Örülök, hogy jobban vagy már, mondta a nő a férfinak.

Jobban?, kérdezte a férfi.

Erősebbnek tűnsz, igen. Ide is milyen könnyedén feljöttél.

Szeretem a nyarat, tudod jól.

Persze, tudom.

Meleg napok jöttek, kora reggeltől tűzött a Nap, remegett az átforrósodott levegő az aszfalt fölött.

Ők el nem mulasztották volna, hogy minden nap megnézzék a fát.

Látták, hogy a gyökerek, akár valami kiszáradó test végtagján az ujjak, miként soványodnak és görbülnek össze, látták, hogy a gyökér fölött a kéreg lassan, megállíthatatlanul szürkül. Ám a levelek, s köztük a makkok ugyanolyanok voltak, mintha az a tölgy még akkor is ott állna az erdősáv szélén, a többi fa előtt. Nem sárgultak el és nem pöndörödtek össze, nem barnultak meg és nem potyogtak a porba. A véset, az ő régi jelük is éppen olyan volt, mintha fent magasodna még a fejük fölött. Sőt, ha reggel időben mentek fel a fához, a férfi és a nő azt is látták, hogy a harmatcseppek milyen gömbölyűen csillognak a leveleken, és hogy az ágak éppen olyan rugalmasak, min annak idején lehettek, odafönt, a lombok szomszédságában.

Különös, hogy ez még most is él, mondta a férfi.

Hatalmas erő van benne, válaszolta a nő.

Hatalmas erő. Vagy legalábbis így látszik.

De hát gyökerek nélkül nem is élhetne már, nem igaz?

Körbejárták a fát, megérintették itt-ott, mintha érezni akarták volna, tényleg lüktet-e benne még az élet.

Meddig lehet így?, kérdezte az egyik reggelen a férfi.

Ameddig csak akarjuk, felelte a nő.

Az lenne a jó, mondta a férfi.

Az lenne a jó.

Menjünk haza, fáradt vagyok.

Nem érzed jól magad?

Nem, rázta meg a fejét a férfi. Fáradt vagyok és gyengének érzem magam.

Menjünk, karolt belé a nő.

Napról napra gyengébbnek, még ha nem is látszik.

Segítek, mondta a nő. Támaszkodj ide rám. Segítek, amit tudok.

Lassan lépegettek lefelé a dombról, előbb a köves úton, aztán az aszfalton is, ahol azokat a nyár eleji viharból támadt iszapfoltokat már rég porrá szárította a meleg, s elfújta a fel-feltámadó reggeli szél.

 

(Fotó: szeretlekmagyarorszag.hu)