Nagy-Britannia megfélemlített muzulmán kisebbsége iránti szolidaritásom jeléül lementem a szomszédos étterem alatti marokkói kocsmába. Az éttermet egyébként soha nem ajánlottam senkinek: a keleti egzotikumra éhes londoni publikum divatosan bohém szenvedélyére van kihegyezve, a kovácsoltvas székeken lehetetlen ülni, különféle formájú, színes gyertyák és egyéb csecsebecsék mindenütt, a lapockából, lábszárból és egyéb részekből készült marokkói báránykuszkuszra hajazó étel pedig finom, de igencsak drága. Mondjuk a pincekocsma látogatóit a legkevésbé sem épp a kuszkusszal tálalt bárányok melle és combja vonzotta ide.

A kocsma hivatalosan éjjel egyig tartott nyitva, valójában viszont szinte reggelig, és engem régóta csábított a kissé vad zene: a müezzinek dallamvilága keveredett benne női kontraalttal rock ritmusban. Szóval, iszlám rock and roll. A muzulmán kisebbség iránti szolidaritás javában tombolt, amikor lementem a kocsmába vezető lépcsőn. A díványok és párnák között a sarokban egy szakadt farmeros punk lány hastáncolt vegyes etnikumú társaság tapskíséretére. Mindezt a bárpultnál állva szemléltem, miközben szokásos drinkemet rendeltem: vodka jéggel, néhány belefacsart limegerezddel. Italom felkeltette a mellettem álló, közel-keleti kinézetű állampolgár figyelmét. Kíváncsiságból rendelt egy ugyanolyat. Ízlett neki. Rendeltünk még.

Beszédbe elegyedtünk. Mint kiderült, iraki bevándorló volt. Úgy nézett ki, mint egy ottani kiskereskedő: óriási has, vastag orr, elmaradhatatlan borosta. Az ember azt gondolná, hogy a muszlim előírások tiltják, de abszolút előírásosan vodkázott, oroszmódra, ami ritkaságszámba ment. Viccelődött, hogy Mohamed tiltotta a bor fogyasztását, vodkáról viszont egy szó sincs a Koránban. Nem tiltott, tehát szabad. Pont mielőtt lementem a marokkói kocsmába, egy Bagdadról és az iraki értelmiségről szóló dokumentumfilmet néztem a tévében. Valami olyasmire számít az ember, mint Szaud-Arábiában, ahol egy lopásért kézlevágás jár, egy kupica vodkáért meg köztéri korbácsolás. Erre meglátja az ember Bagdadot, teljesen olyan, mint Moszkva Brezsnyev idejében, kávézók tucatjai hatalmas panelházak között, fiatal ellenzéki értelmiségiek zajos asztaltársasága dohányfüstös lakásokban Picasso- és Bosch-albumokat nézeget, és Sartre és Camus könyveit cserélgeti. Fellelkesített ez az országok és népek közötti, földrajzon és korokon átívelő nosztalgikus párhuzam. Örültem, hogy sikerült közös hangot megütnöm egy egyszerű irakival, és hogy az elmaradott muszlim világ képviselőjével folytatott beszélgetésben olyan finoman fogalmazom meg azt az ellentmondásos érzést, amely keleti diktatorikus rezsimek láttán kerít hatalmába, ahol az ember szomjazza a nyugati belső szabadságot, és ez az érzés Szaddám Huszein Bagdadjában épp olyan, mint Brezsnyev Moszkvájában. Beszélgetőtársam lelkesen folytatta gondolatmenetemet.

„Yes, yes!” – kiáltott fel, és azt ismételgette: „baktin!”. A „baktin” szó hangsúlyos „a”-ja bizonyára valamiféle bizonygatást jelenthetett bagdadiul, olyasmit, hogy „hát ez az”, vagy mondjuk „pontosan erről van szó”, hát „baktin”. Gondolatomat továbbfűzve azt mondta, hogy éppen az orosz Nyugat-képzetben élő Kelet és az iraki Kelet-képzetben élő Nyugat egymást tükröző ambivalenciája magyarázza, miért annyira népszerű „baktin” fordításban az iraki értelmiség körében.

„Hogy kicsoda?” – kérdeztem vissza.

„Baktin” – ismételte. – „Mihail Baktin”.

Lassan, de megállíthatatlanul elvörösödtem. Leesett, hogy az, akit én iraki kiskereskedőnek néztem, az Mihail Bahtyinra, a karneváli filozófiát megalkotó, valamint a vásári művészetben megjelenő fent és lent ambivalenciáját kidolgozó legendás orosz filológusra gondol. Kiderült, hogy az orosz filozófia legnagyobb iraki szakértőjével és Mihail Bahtyin legfőbb iraki fordítójával beszélgetek. Számos iraki értelmiségihez hasonlóan neki is sikerült a hatvanas években átjutnia Moszkvába, majd a hetvenes években onnan Nyugatra, Londonba, ahova akkor érkezett, amikor én. Akárcsak én, kijárta a vodka melletti szájtépés orosz értelmiségi iskoláját.

Búcsúzóul azt mondta, hogy a kocsmában hallott iszlám rock and roll egyáltalán nem is iszlám: algériai zsidó dallamok rock-variációi voltak. A londoni szórakozóhely tulajdonosai, mint kiderült, marokkói származású izraeliek voltak. Az étterem nemrég bezárt.

Fordította: Gaál Xénia

Lektorálta: Hetényi Zsuzsa, Tamás Kata

Készült az ELTE Műfordító Műhelyében.