L. összesöpri a leveleket a betonon. Csikkek, szilánkok, pillepalack, sörösdoboz. Régen használhatták a pályát, az egyik palánk mögött mindent benőtt a gaz. Oda kell majd figyelni támadáskor. Arrébb rugdosok egy cigisdobozt, lassan kezdhetünk, P. még gyakorolja a hárompontosokat. A Vasarely-múzeum mellett magas a kerítés, L. szerzett valahonnan kulcsot, szerencse, hogy nem kellett mászni. Így is sok a seb vagy karcolás a lábakon, ilyen a biciklizés nyáron, pedál és rövidnadrág. Egy nő bekiabál a járdáról, Schaár Utcáját keresi, eltévedt a Bányászmúzeumnál. Amikor tavaly megint megnéztem ezt az éteri, mégis alig kibírhatóan szomorú installációt, a teremőr, akit a szemközti múzeumból kellett áthívni, szinte el sem akarta hinni, hogy van látogató. Úgy ült ott a bejáratnál a padon, lehajtott fejjel, elgyötörten, hogy gipszbe lehetett volna önteni, nem lógott volna ki a többi alak közül. T. útba igazítja a nőt, és elkéri tőlem a labdát. Három fiú, egy lány, így talán lesz esélyünk, gondolom, mire előlép a téglarakás mögül egy férfi, eddig nem is vettük észre, szakadt farmernadrág, szakadt farmering, zárt fekete cipő. Józsit keresi, és hogy mikor lesz a foci. Látom T.-n, hogy ő is ugyanazt gondolja, ösztönösen, közelebb húzza a táskákat és a biciklijét. Ösztönös mozdulatok, aztán ösztönös szégyenkezés. A férfi még ténfereg egy ideig, majd eltűnik lent, a pálya mögött. Arra gondolok, mi lehet arra egyáltalán.

Behallatszik a pályára a katolikus ifjúsági találkozó megnyitója, pattogtatunk és cselezünk a Kyriére. Szabadtéri mise vagy csak kihangosították a székesegyházat? Tűz a nap, T. megbotlik a gazban, a vállán elővillan a sportmelltartó pántja. Így is bedobja, valaki számolja? Megjelenik egy másik negyvenes, mindene szürke, merev, lassú mozdulatokkal közelít, kérdezi, lesz-e foci. Bemászott, csak nem vettük észre? Ő lenne Józsi? A cuccainkra pillantunk, ő is el, ugyanarra.

Túlrohanok a kopott, alig látható vonalon, de nem érem el a passzt, úgy kell megkeresni a labdát a gazban. P. nagyon jól bírja, majdnem dob egy hármast, ugrok a lepattanóért, de már alig kapok levegőt. Merevek, lassúak a mozdulataim. A székesegyházban már a Sanctusnál tartanak, fölvetem, hogy az Agnus Deinél hagyjuk abba. Jó, inkább győztes pont. Szekuláris banda. Józsiékra gondolok. Hol köthettek ki a pálya mögött? Már a fröccsligetnek nevezett udvaron ülünk, amikor T. szóba hozza őket. Elmeséli, hogy nemrég, amikor Macedóniában nyaraltak, odament a férjéhez egy tagbaszakadt alak, aki utcaseprőnek mondta magát, és elkezdett mesélni a fél éve nem látott fiáról, a koszról és a kutyákról, ők persze várták, mikor tér rá a lényegre, és kér pénzt, de nem tért rá, nem kért semmit, hanem elköszönt, és ment a dolgára. Hogy nem volt lényeg, vagyis amit tényleg elmondott, az volt a lényeg, de ők szinte meg se hallották, mert azt hitték, az csak felvezetés. És hogy milyen szégyen volt, és kár is, mert így nem tudtak meg semmit a skopjei kutyákról. Én sem tudok semmit róluk.

Hazafelé menet teljes csendben, lassan tekerünk, sötét van, senki nincs az utcákon, csak a találkozó pólóit viselő fiatalok bandukolnak, látszik, hogy fáradtak, mégis nyugodtak, beszélgetnek. Az egyikük, sárga felsőben, elöl megy, a többiek hagyják, hogy diktálja a tempót. A ház előtt is teljes a csend, a padok üresek, sötét mind a tíz emelet. A folyosók némák, nem üvölt az anya a gyerekével, nem üvölt a gyerek az anyjával, nem csapkodják az ajtót, nincs köhögésroham, nem serceg a disznómáj az olajban. A lakásban még hallgatom a fák suhogását az ablakból, és eszembe jut az utolsó dallam, amely akkor szólt, amikor szedelőzködtünk a pályán. Ave maris stella. És egy elcsípett mondat a sárga felsőstől, hogy semmit sem érdemlünk meg, mégis mindent megkapunk. Ösztönösen szégyenkezem, ösztönösen örülök. Becsukom az ablakot, az utolsó zaj a kezemből kieső kosárlabda pattogása után.