Meg fog szólítani. Talál ürügyet, addig fészkelődik, míg végre valami eszébe jut. Úgy teszek, mintha olvasnék, a telefonommal szórakozom, a nyakamat simogatom. Megpróbálja elcsípni a tekintetem, de rajtam nem fog ki. Mégis miről beszélgetnénk? Időjárásról? Az innen úgysem látszik. Inkább eszem, talán akkor feladja, tele lesz a szám, ő meg talál magának valaki mást, az öltönyösök közül az első sorokban. Az inkább az ő fajtája. A morzsát a földre söpröm, tekintetével követi, zsúrkocsi gurul el közöttünk, nejlontól csillogó vádli, puha léptek a szürke szőnyegen. Összegyűröm az alufóliát a markomban, és visszateszem a táskámba, egy zsebbe, amit nem használok semmire. Az övemet nézem, a laza csatot, a szőke énekesnőt a magazinban, csak most múlt tizennyolc, de már olyan énekesek nyomában jár, mint. A fejem elnehezül a monoton zúgástól, oldalra fordítom, elvesztem az éberségem, csak egy pillanatra ugyan, de ebben a kiszolgáltatott helyzetben ez is éppen elég.

– Nem volt türelme kivárni?

Hunyorgok, a nap élesebb szögben süt a szemembe. Vékony szálú haja a homlokára tapad, sötétszőke, a keze ápolt, az órája márkás. Nem figyel a többi öltönyösre, lazán kapcsolódik hozzájuk, talán csak véletlenül keveredtek egy helyre. Vizslat, a nyakamat nézi, a számat, az ajkam mozgását, ahogy határt szab a kiáramló levegőnek. Megpróbálok időt nyerni.

– Tessék?

A szőnyegre potyogott sarat lesi, a cipőmet, a felhajtott nadrágszárat, alaposabban is leporolhattam volna. A körmeim alá ragadt piszkot vakargatom, zavaromban lapozok, most múlt csak tizennyolc, de már több neves kiadó felkereste. Egy kisvárosban született, a város híres a halászatáról, de most már róla is.

– Láttam a kis piknikjét. Nem volt türelme kivárni, amíg felszolgálják?

Hajnalban, otthon, indulás előtt vihar volt. A szél megtépte a gesztenyefákat, ahogy reggel kiléptem az ajtón, megcsúsztam az aszfaltra hullt vizes szirmokon. Az úton ágak feküdtek keresztben, és fekszenek még most is, minek elmozdítani, át lehet lépni könnyedén. Egy autó alá macska bújt, valahol kutyák ugattak, mentő szirénázott, egy munkás az árok mélyére köpött.

– Otthon csomagoltam. Indulás előtt.

Az öltönyösök valami fontosabb helyről jöttek, egy helyről, ahol mindig történik valami említésre méltó. Összenevetnek, kezet ráznak, és már mondják is, bólogatnak, aztán újra nevetnek, borjúhúst esznek, pezsgőt isznak, műanyag poharuk tompán koccan. Nem látták az árkot, a csöveket az árokban, nem érezték a terjengő szagot, nem ugráltak az aszfaltszigeteken, hogy aztán megcsússzanak, és koszosak legyenek. Két hónapja nem képesek befejezni a gázvezetékek cseréjét.

– Miben utazik?

– Mit mond? Nem hallom rendesen. Túl erős a zúgás.

– Azt kérdeztem, hogy miben utazik?

Anyja neve, életkora, lakcíme, családi állapota, annyi lehetséges kérdés közül pont ez. Miben utazom, miben utazom? Farmerben meg egy blúzban, mondanám, de lefordítva nem érdemes. Esetleg kihasználhatom az alkalmat, hogy egy rövid időre az lehessek, aki már valószínűleg sohasem. Divatban. Antikban. Úgyse látom többet, miért ne játszanék egy kicsit?

– A vőlegényemhez.

– Amerikai?

– Én? Magyar vagyok.

Kigombolja a zakóját, szemüvegét feltolja a homlokán, elfogadja a pohár vörösbort, én meg egy kávét, mert benne van az árban. Megrázza a csuklóját, az órája lejjebb csúszik, a karfára könyököl, felém fordul, az arcomba bámul, vizslat gátlás nélkül, ahogy utoljára nagyanyám unokaöccse vizslatott. Éreztem a szagát, olyan közel hajolt, a dohányillatot, meg az ázott szénát, az orromat fürkészte meg a homlokom formáját, az ereimben futó vért, hogy tényleg közös-e. Nem hibáztattam érte. Akkor tudta meg, hogy nagyanyám meghalt, engem pedig sosem látott azelőtt.

– És a vőlegénye? Olajban?

– Étterme van nyugaton.

– Áh, igen. Sokan mennek tőlünk is. Szakácsok, pincérek. Magasabb a fizetés, még hozzánk képest is.

Azt mondja, hogy a rokonaival fog találkozni, meg hogy a felesége nem szeret síelni, hogy a történelmük zavaros, mert ők valójában nem vesztesek, de most mégis oda járnak át, és elvállalnak mindenfélét. A csuklóját rázza, zörög az óracsatja, nagyon szép helyre megyek, majd meglátom, ő is járt már ott egyszer, a tenger szürke, a házak fehérek. Hogy a vőlegényem már biztosan megszokta, mert kénytelen, és akik tőlük mennek, ők is megszokják hamar, egyébként pedig mikor ment, mióta van ott? Mert az idő sokat számít, az idő hozza a változást.

– Nem ment. Már ott született.

A kávéra néz, a combomra terített magazinra, a ruháimra, a láncra a nyakamon. Megpróbál megkapaszkodni, de nem talál semmit. Sima vagyok, mint a víz alattunk, vagy mint a gép szárnya. Sem egy jellegzetes szín, sem egy ismerős forma. Olyan vagyok, mint a sár egy nagyobb eső után, barna, fekete és zöld.

– Ah, minden világos! Hát ezért engedheti meg magának!

Visszateszem az újságot a tartóba, mi közöm az egészhez egyébként is, nem az én városom lett híres, nem nálunk szürke és fehér a táj, az a borjú meg az a pezsgő se az enyém. Nem kérek még egy kávét, nem, paradicsomlevet sem, nem győz meg a fehér fogsor, a szőke hajfonat, és a feszes vádli sem. Tartogassa az öltönyösöknek.

– Azt hittem, üzleti ügyben. Érthető, nem?

Azt mondja, hogy a felesége Alicantéba szeret járni nyaranta, de ő nem bírja azt a hőséget, hogy a sógora foglalta a szállását, a kikötőhöz közel, és reméli, hogy rendben lesz, mert legutóbb gond volt a reggelivel, meg a változatossággal. Ha egyszer lehetőségem lesz rá, kóstoljam meg én is azt a kagylót, mert, ahogy elnéz, nekem biztosan ízlene. Mert én olyannak tűnök, mint aki vevő a kalandokra, és ahogy ezt mondja, ott a nyomaték a tekintetében, meg a sunyiság a szája szegletében.

Nem, nem értem, mindent összekuszál, szándékosan összezavar, lesi, várja, hogy mikor csúszom el a vizes szirmokon és esem a gázvezetékek közé, hogy aztán földet szórjanak rám is, mint nagyanyámra, jöttment volt az is, nem tartozott sehova. Runaway című dala a lejátszási listák élére tört, az öltönyös az órát rázza a csuklóján, a mellkasát vakarja, a gödör szélén tántorgok, ha lezuhanunk, vajon hova zuhanunk? Megint ez a puha, kék szemű baba, a stewardess, legalább ő csinálhatna valamit, rászólhatna, hogy hagyjon már békén, az egyenruhája felér egy öltönnyel, a mosolya bárkit elbűvöl. Ehelyett itt vacakol a fejemnél, kinyújtja a karját, megcsap az illata, rózsa, jázmin, magnólia, aranylánc húzza a szőke pihéket, az inak kidomborodnak a csuklóján, ahogy feltépi és felemeli az ülésem támlájára rögzített táblácskát. Aztán rutinos mozdulattal az öltönyös fölé hajol, megismétli a mozdulatsort, neki jár a puha mellek látványa, mint a borjúszelet, hisz fizetett érte, hogy ott lebegjen a feje felett, mint a glória, az európai légitársaságok sajátos megoldása: business class.

Lassan körvonalazódni látszanak a dolgok, a fehér sávokból hullámok lesznek, sziklafalnak csapódó hullámok, szigetek, távolabb fenyőerdők, az erdők között utak.

Megkezdjük az ereszkedést, az ülésnek feszülök, szorítok egyet az övemen, rágok, nyelek. A gép éles kanyart vesz, a fenyőfák kidőlnek.

Mintha még mondana valamit, de a futómű talajt fog, a hátsók, aztán az első, a szavakat elnyeli a zúgás.

Soft landing.

A jegyemet a légitársaság ismeretlen okból felminősítette.