Kedves barátom, Piktory Béla írásának – Csontváry és a műanyag ló – hatástalansága szükségképpen az érvek hatástalanságát jelenti a szenvedélyek ellenében, melyek nem csekély anyagi támogatással szorgalmazzák még mindig lankadatlanul Csontváry képeinek kiszabadítását Pécsről, hogy vihessék fel Budára, a várba, az ország lüktető szívébe. A nagyméretű festményeket hengerre görgetnék, de ha így nem megy (az aggályos restaurátorok miatt), akkor akár – előzőleg a Csontváry Múzeum tetejét kibontva – helikopterrel vagy esetleg egy grandiózus békemenettel gyalogosan kísérve. Mi a tétje ennek a nyughatatlanságnak? Mert azt nem forszíroznám, hogy kik is ezek a „nyughatatlan emberek”, a hazai Rolling Stones csapata. Nyilván, ahogy korábban Piktory írta, nem egy ismeretlen művész premierjéről van szó egy rangos színpadon, viszont az életmű eddigi recepciójának felülvizsgálata, új nézőpontok, másféle interpretációs stratégiák felvetése nem igényli mindenáron a tárgyak hurcolását, ha az – s ez Csontváry nagyméretű alkotásainak a speciális esete – felelősségteljes műtárgyvédelmi szempontokkal ütközik. A derék kiállítás-szervezők a Lagadói Nagy Akadémia tudósaira emlékeztetnek Swift Gulliverjében, akik a szavakat tárgyakkal próbálják helyettesíteni, s ez alapján a tervezett Csontváry-kiállítás egy új szempontú befogadás szövegközi színhelye helyett állna. Ahogy Swift írja: „Sok tudós férfi azonban már most alkalmazza ezt a módszert s mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van, kénytelen egész zsákot cipelni a hátán vagy két erős szolgát alkalmazni e célra. Gyakran tanúja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott terhük súlya alatt. Úgy jártak az utcán, mint nálunk az ószeresek, mikor összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne s így társalogtak egy órát. Aztán felsegítették egymás hátára a zsákot és mentek tovább. (…) Éppen azért olyan szobákban, ahol az új beszédmód hívei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek szanaszét, anyagul a műtársalgás művészetének. Ennek a nyelvnek egy másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzet fiai megérthetik egymást; nagykövetek és államférfiak számára képzelni se tudok jobbat.” (Swift: Gulliver utazásai, fordította Karinthy Frigyes)

Természetesen nem a kiállítás intézményét akarom vitatni mindezzel, hiszen Csontváry, Munkácsy mellett az egyik jelentős magyar alkotója a kiállító művész modern típusának, mely Oskar Bätschmann szerint a 18. század végétől a közvetlen megrendelésre dolgozó udvari művészt váltotta fel. A nagyközönség szenzációéhségét kielégítő, nagy jegybevételre számító kiállítási kép, valamint a szintén népszerű körkép egyik legfőbb karakterjegye – a fennkölt stílusú aktuális és hazafias témák mellett – a hatalmas méretű képfelület. Közvetetten Csontváry alkotásai is interpretálhatók ennek a hagyománynak az összefüggésében, hiszen nem véletlenül jelentették számára a panorámák, a körképek vagy éppen Munkácsy monumentális művei a legfőbb mintaértékű versenytársakat. Tehát a kiállítás Csontváry alkotásainak inspiratív eleme, mely meghatározza a művek létrejöttét, valamint kijelöli a befogadás módját. Ám az egykori népszórakoztató, nemzetnevelő látványosságok az alkotó kérészéletű szándékai ellenére – ahogy Munkácsy bitumenes aláfestése sem elsősorban az utókort, hanem jelenkorának belépőjegy-vásárlóit szolgálta Sedelmeyer útmutatásai alapján – időközben autonóm műalkotásokká lettek, múzeumi képekké, s funkcióváltásuk révén így időszaki kiállításuk szórakoztatóipari haszonszerző igényét háttérbe szorítja fennmaradásuk biztonsága a magyar képzőművészet állandó részeként.

Mindennek ellenére a szenvedélyes „Szállítók” – részben Csontváry vágyát beteljesítve, aki maga is egy budapesti kiállításról ábrándozott művei bemutatásának színhelyeként – minden követ megmozgatnak tervük érdekében. De – tetten érve a hasonlatot – valóban minden követ, ráadásul Csontváryra hivatkozva? Merthogy a festő festészeten túlmutató valódi szándéka az volt (a korábbival ellentétben, amikor még megelégedett a képzeletbeli szállítással), hogy a baalbeki bányában található, mitikusnak és mágneses erejűnek, valamint Attila hunjai gyülekezőhelyének gondolt gigantikus méretű követ a kedvéért és a nemzet okulására budapesti kiállításának épülete előtt állítsák fel. Minderről Anghy András Egy kő című esszéjében így ír: „A kő világnézeti státuszát a róla készült festmény garantálja, míg a festmény jelentőségét és Csontváry szerinti művészetét a kő megjelenített motívuma hordozza egyúttal szállíthatóságának valóságosnak képzelt virtuális lehetőségét is ily módon megteremtve. Az utazó turista hazaszállítja a látványokat valóság és kép különbségét kiiktatva: »Csak 1904-ben sikerült húsz méter nagyságú vásznon a világon senki által meg nem festett Taorminát hazahozni.« Ugyanígy szállította haza a szállíthatatlan követ is Csontváry együtt azzal a metaforával, melyben minden festménye a nemzet alapköveként értelmeződik. »Ezzel a munkával akarom megalapozni a magyar nemzeti állam épületét, hogy a földrengéstől meg legyen kímélve olyan arányú nagy köveket hoztam amelyek hasonlók napimádó elődeink áldozókő oltárához a baalbeki Naptemplomban…«

»A hadiárvák, rokkantak alapja javára tervezett kiállítás vázlatának részletei« című írásában viszont már nem a virtuális festménykő, hanem a (merjünk nagyot álmodni jegyében) valóságos baalbeki kő – odaszállításának technikai nehézségeivel mit sem törődve – lenne majd látható az életművet bemutató kiállítás központi helyén. Ez persze minden Csontváry álmát beteljesíteni vágyó új Csontváry Múzeum építésének szándékát komoly kihívás elé állítja, de a megvalósulással nemcsak a festőnek, hanem az építtetőnek is reménye lehet egy saját emlékműre a nagyság szép provincializmusát növelve. »A kiállítási helyiség jobbszárnya előtt egy 30,5 mozsár állana, teljes felszereléssel, balról pedig egy színes tetővel ellátott körönd a zene vagy dalárda számára, ezt kiegészítené kellő távolban a középen 21 méter hosszú 5 méter magas és 4 ⅓ m széles Attila-kő, a napimádó őseink áldozó köve…«”. (Kalligram, 2014/jún.)

Tehát, ha Csontváry habókos álmaira hivatkoznak a Lagadói Nagy Akadémia tiszteletbeli tagjai saját álmaik igazolására, akkor a képekkel együtt a baalbeki követ is Budára kell görgetniük. Legyen teljes az álom! Nem egyszerű feladat, de erőteljes interpretációs nyomatékot adna a tervezett kiállításnak.