CASANOVA MINDEN SZÉPNEK LÁTOTT NŐ SZOLGÁJA

A csábítónak az ismeretlen, a vadidegen kell, azt szeretné gyorsan megszelídíteni; a magánakvalót kívánja a magáévá, nekivalóvá tenni. A csábítás nemcsak közeledés, nemcsak közlés, hanem távolodás és elhallgatás is. Hőse az ismeretlenségből előlépő, rejtelmes figura, akit nem tudunk megfejteni, aki átlát rajtunk, mi pedig nem látunk át őrajta.

Ösztönzi a csábítót a feltevés, hogy az ellenállás csak tessék-lássék és színleges. Don Juan biztos abban, hogy az őt érdeklő nő is azt akarja, ugyanazt, amit ő, s mert őbenne, íme, nő a gerjedelem, és ez a kiválasztott társnőre – tapasztalatai szerint – átragad.

A csábítás hullámszerűen emelkedik, most lehetne átölelni. A szereplők a látszólagos és megőrzött idegenségből egyszer csak átkeverednek a gyermeki bizalmasság hangulatába, és kézen fogva betévednek a közös jóba.

A gyors váltás a hűvös távolságtartásból a hirtelen felforrósodó egymásra borulásba azért izgalmas, mert igazában vártuk a váratlant, örvendő meglepődéssel a hirtelen engedélyt, de a csábító nem lehetett egészen biztos a dolgában, ezért a mestersége szerencsejáték.

Összeborulni kíván mind a kettő, a kezdeményező félben delejes erő van, talán mert elcsábítva lenni is ünnep, fényes kivétel az életünkben. A szereplőknek nemcsak uralkodni, de uralva lenni is kívánatos. Az elcsábított kiszolgáltatja magát, szolgáló hús lesz, amelyet a csábító falhat, nyúzhat, ahogy jólesik neki, és vad műveletei tárgyának, az elcsábítottnak nem lesz semmi baja ettől. A gyönyörtől erőt kapott, jóízű álmot és kiengesztelődést. A nagy csábító, ha valakin rajta felejti a szemét, akkor mindenről elfeledkezve, akarnia muszáj a zsákmányt. A mámor ideje a szigorú most, nem a jövő, és akár a művészet, átlopja a szívünket az ő ádáz jelenidejébe.

A vadász azt mondja magában, én legyek kiismerhetetlen, te legyél átlátszó. Ne tudd a nevemet, ne tudjad, honnan jövök, és ne láss mögém! Titok, hogy ki-mindenkim volt előtted, és van is talán még rajtad kívül. Van hivatásos csábító, aki méri, hogy az ajtón belépéstől az ágyig, hány percnek szabad elmúlnia. Lehet simogatni a bőrt, a fantáziát, és a hiúságot. A vérbeli csábító kevesebbet fizet azért, amiért más hosszan robotol, rövid úton elejti a vadat. Az elcsábítottból tárgy lesz, azt tesz vele, amit akar, megtanítja az alárendelődés gyönyörére. Én kikérdezlek, te ne kérdezz!

Az egyik pólus az országúti prostitúció legegyszerűbb ajánlata, és rá a válasz mennyi?, majd egy biccentés vagy a kocsi ajtajának kinyitása. A másik pólus a házassági ajánlat, felajánlod az életedet, nem kevesebbet, életfogytiglani fogságodat, és magad mellett a holtig őrá váró helyet. Szabadságot adsz szabadságért, rabságot rabságért, valamivel mindig fizetsz. A szokásossal, a rendszerint megkapottal, a könnyen megszerezhetővel nehéz elbódítani a másikat.

KEVESET FIZETNI, SOKAT KAPNI

Ha szűkösség van, akkor a vevő erőlködik, ha bőség van, akkor az eladó hívogat. Ha a bazár tele van, ide-oda invitálják a vevőt. Két ember között lojalitáscsere, de mind a kettő igyekszik, jobban akar járni. Különbözőképpen felálló párok mérkőznek, kipróbálják egymás erejét.

A csábítás metaforái: a bibliai kígyó, a messziről jött varázsló, a titokzatos idegen, aki sok olyat tud, amit mi nem tudunk. A fausti hatalom, a szellem, mint csábító lép föl, és mint más hatalmaktól megszabadító erő.

Egók harca és kompromisszuma zajlik előttünk, mert a működő párok az ének kompromisszumain alapulnak, az egyik talán jobban jár, de mind a kettő rákölti az életét.

A csábító nem akar hosszantartó fizetési kötelezettségbe bonyolódni. Teljes odaadást kér és ajánl egy kurta együttlét idejére. Meggyőződése szerint a kaland hossza és intenzitása fordítva arányos. A kaland – meghatározása szerint – egy rövidebb életszakasz hosszú életidejéből.

Egy erős én el akar nyelni más, gyengébb éneket. Szeressék azt, amit ő, és akarják az ő dicséretét kiérdemelni. A csábítás a törvényes kannibalizmus. Mennyi hasonlat az evés, a falás köréből, minden érzékszervünkkel bekebelezni a másikat.

Ki eszi meg a másikat? Ki fog meghódolni? Aki előtt hódolnak, az a királynő, vagy a király, mert hódolat teszi a királyt.

Fiatalkor: egészség, nagy szerelmi étvágy vagy akár falási düh, folytonos erotikus ingerlékenység, mindenkinek belenézni a szemébe, mindenkit megcsodálni, mindenkit behívni a sátrunkba.

Adjad, szolgáltasd ki magad gyorsan, olcsón, engedelmeskedj a vágyamnak, és aztán tűnj el, maradj meg, szívem, édes emléknek, de eszed ágába se jusson rám ragadni, telefonálni, utamba kerülni.

Nem, inkább ne varrjuk össze a takarónkat. Don Juan a csábítás sikereképpen megkapja a koloncát-lidércét. Társa-társnője háta mögött még egy egész pereputty idegesítőt, alkalmatlankodót.

A csábításnak számtalan célja és változata van, ahány vágy, annyi küzdelem. A mama arra vágyik, hogy a baba hagyja abba sírást, hogy egye-igya meg a vacsoráját, és azt fintorral, játékkal bevarázsolja a pocakjába, hű, de finom!

A szerelem, a fogyasztás, a politika, a vallás és a művészet mind-mind a csábításról szól. Megkapni erőltetés nélkül azt, amire a fogad fáj. Omoljon eléd a másik!

Az érzékeinket célozzák meg, vágyakat keltenek bennünk, el akarják hitetni velünk, hogy ha az ő portékájukat vesszük meg, ha az ő tanácsukat követjük, akkor szépek, egészségesek és boldogok leszünk.

Vallásos jámborságunkért cserében, ha nem is veszi el tőlünk a mindenható a halált, de a kellemes folytatás ígéretével vigasztal.

SZEGÉNY KÉKSZAKÁLLÚ!

Szeretnénk megnyerni polgártársainkat valamilyen eszmény, norma, vélemény javára. A csábítónak nincsen szüksége erőszakra, úgy kapja meg kényszerítés nélkül azt, amire vágyik, hogy áldozatai, kiknek a titkos vágyait kitapogatta, az ő jóvoltából talán még boldogok is lesznek. A zenétől a beszédig, az érintésektől a látványokig a csábító beborítja a másikat, ne is lásson ki az ő világából, és bebugyolálja, bekebelezi egészen.

Akar valamit a másiktól, akarja a másikat. De miért kell a csábítónak a másik? Miért nem eltávolodni akar inkább, miért próbál közeledni, dörgölőzni, törleszkedni? A magányos nem akar semmit, inkább elhárít, nem szokása a közelhúzódás. Örökké hezitál: hozzáérni, nem hozzáérni? A magányos nézőpontjából a csábító éretlen, pszichopata személyiség, még nem nőtt be a feje lágya, nem tanult a kalandjaiból, nem gondol arra, hogy utána mi lesz, hogy mit kezd a megszerzettel, hiszen valószínű, hogy ha egyszer adott neki gyengédséget, a másik várni fogja, hogy kapjon megint.

Egyszer adni és soha többé? Egyszer szeretni, és azután meg sem ismerni?

Szegény Kékszakállú, ő meg a bezárt nők rabja. A vágyak magvalósulása maga a büntetés.

A csábítás valami jót ígér, és nem biztos, hogy hazugságot, netán egy jó vacsorát, és lehet, hogy a vacsora jó lesz, netán egy jó ölelést, és lehet, hogy az ölelés jó lesz, netán egy jó mulatságot, és talán az is meglesz. A fegyelmezett szerelmi csábító néma végletességgel igyekszik rögzíteni a viszonyt a testgyakorlatra. Ne tudjon a másik őróla, a kezdeményezőről semmi mást, mint amit az érzékeivel tapasztal. Ne jöjjön közéjük semmi emberi.

A nemes lelkű csábító viszont nem leteperni akar, hanem gyönyört kelteni, boldoggá tenni a másikat asztalnál és ágyban, sétálva és egymásra várva. Nagy kedvesség közepette előáll a torlódás, mindenki, akihez hozzáért, már akar tőle valamit, és csak későn veszi észre, hogy ő maga is pórul járt, a csábítót elcsábították, futkoshat egyik áldozatától a másikhoz. Elhessegette a tudatából a kérdést, hogy mi lesz utána, amikor már megvolt, és a kedves még mindig vele maradna, ő, a csábító viszont tűnne már el a tetthelyről, szeretne visszatérni a maga világába a másikból, amelyet mintha megnyert volna. De már hívják vissza az állandó viszonylatai. Nem akarja megsérteni az elcsábítottat, de az édességből is tud lenni untig elég. Zuhanyozni szeretne, és rendezett öltözékben kimenni az utcára. Majd egyedül maradni és visszagondolni erre a másikra, de már onnan, ahol az a drága nincs, és nem is lehet ott. Ennyit a csábításról a nem mesebeli, polgári világban. De a nagyromantika ezernyolcszázötvenben, majd pedig a későromantikának is nevezhető szimbolista szecesszió ezerkilencszáztizenegyben a férfiönarcképnek hősiesebb és gáncstalanabb variációit kereste.

Hattyúháton jön a királylány megmentésére a legkiválóbb és a legnemesebb vitéz, csak azt nem lehet, sőt nem is szabad tudni, hogy ő kicsoda. És lenne szerelem, házasság, országos boldogság, ha a fő hiba – a kérdés – meg nem esne. Közmondások javaslata, hogy a férfi a titkait ne bízza a feleségére, mert azok ezután nem maradnak titkok. Hogy a ki vagy? kérdésre a szerelmes nő nem kaphat választ, csak szakítást, büntetésül, az ennek a közmondásbeli javaslatnak a megkérdőjelezhetetlen törvénnyé emelése, kortársi ízlés szerint. Minél titokzatosabb, annál magasztosabb. Vannak fiatal urak és hölgyek is, akik szívesen viselnék a magasztosság köpenyét panyókára vetve a vállukon.

(Az Iratszekrény további részletei a Jelenkor márciusi számában olvashatók.)