Az uralkodó a kék és annak minden árnyalata: pasztell derült ég, mélykék éjszaka, opálosan tört kék az organikus vonalú épületek árnyékos falain, homályos-sejtelmes mélykék bolygók a világűrből, szürkéskék enteriőrök az űrállomásokban, kékek a monitorok, a műszerek, a főcím és a VÉGE főcím. Ez a kék a tudomány győzelme, az emberi önzés, kisstílűség és rövidlátás utáni utópikus kor, a nemzetköziség, a béke és a kommunizmus kora, tehát kb. az, amiről Lennon énekel az Imagine-ben. Nincs alattunk Pokol és nincs fölöttünk Mennyország, csak ég, az emberek nem ölik meg egymást eszmékért, hanem békében élnek, juhú, testvériség, nincsenek országok, nincs birtoklás, nincsenek vallások.

Ez gyerekkorom meséje, és ezzel nincs mit tenni. Ha fasizmusban növök fel, akkor azt a gyerekkoromat szeretem, ha teokráciában vagy kommunizmusban, akkor pedig azt. Persze lehetséges, hogy megtagadjuk az egészet, de akkor magunkat tagadjuk meg, és akkor beteg lelkű, hazug nyomoroncok leszünk. Így is beteg nyomoroncok vagyunk, de legalább a meghasadt személyiségünk agyával azt tudjuk, hogy az erőszakos rezsimek, amelyekben a hatalom megmondja, hogy mi a jó nekünk, ártalmasak a lélekre, a testre és a közösségekre. Viszont királyság és fasizmus létezett, a kommunizmus pedig nem; olyat nem lehet csinálni ezen a földön. Egyelőre. Milyen lenne a sci-fi diafilm színvilága, ha a Harmadik Birodalom végső győzelme után száz évvel játszódna az árja uralmú naprendszerben? Lehet, hogy az is kék, és éppúgy nem látnánk benne horogkeresztet, ahogy itt nem látunk vöröscsillagot. Tehát a kék.

A kéket itt-ott ellenpontozza a vörös, illetve ez inkább piros. Micsoda bölcs és önmegtartóztató elegancia: az alkotók tudták, hogy nem indulhatnak ki mindig a maguk jelenéből – épp eléggé abból indultak ki a frizurák, járművek, ruhák, épületek rajzolásakor és patriarchális társadalomképük beszivárogtatásával –, a színekkel igazán távlatosan gondolkodtak, egyetlen vörös zászlót és jelmondatos vörös transzparenst sem komponáltak a történetbe. És tényleg, hiszen itt már az egész világ kommunista, semmi szükség a forradalomra, mert megvalósult az egyetértés rendszere.

A kék a hűvös értelem, az emberiség legtisztább és legmennyeibb berendezkedése, a finom érzékkel és takarékosan elhelyezett piros pedig a hűvös és áttetsző sterilitásban a mozgolódó érzelmek, a szeretet, a melegség. A kék a távoliság, a piros a közeliség. A kék a férfi, a piros a nő, a fiatal és termékeny nőiség.

Judit győz a világvetélkedőn, jutalma holdutazás. Mark a kísérője, Mark űrpilóta. Judit csügg Markon, mint Dante Beatricén, amint az végigkíséri a Mennyek körein, Judit mindig ott marad, Mark pedig mindig elrepül, Judit sóvárog utána, Mark pedig erről mit sem tud. Illetve mit sem tudunk róla, hogy Mark tud-e róla, de nem is fontos, mert ez a szerelem soha nem fog beteljesülni, ez a középkor amor sanctusa, a fin amors és az amor de lonh; az égi szerelem kultusza.

Bevallom, közben meginogtam, mert reménykedtem a reménytelenben – éreztem, ahogy a férfi és a nő között átizzik a levegő, mikor Mark az elektronikus képernyőket tanítja Juditnak, vagy ahogy az űrkabinban megsűrűsödik a csönd, miután Mark elmagyarázza Juditnak, hogy nem, nem tévedtek el, mert előbb egy űrállomásra mennek, ahol a helyközi járatról átszállnak majd az igazi holdrakétára; azt gondoltam, hogy legyen bár ezerszeres katolikus prüdériával átitatva ez a 22. századi kommunizmus, biztosan látunk végül egy csókot a fúvókákból kilövellő és a rakétát mind gyorsabban emelő vörös láng izzásában. Vagy legalább egy kézfogást, egy érintést, hiszen a történet ígért nekünk valamit az ifjú főhősnő életébe léptetett délceg űrhajóssal. Azt ígérte, hogy várjunk türelemmel, mert a végén boldog leszek, érdemes várni, mert a szerelem éppúgy beteljesül, ahogy a társadalmak békéje és egysége végleg beteljesült és úgy is maradt, és érdemes végigolvasni és végignézni ezt az egészet, mert a kalandos utazás vége a közeledés és tanítás vége is lesz – a nő közeledett, a férfi tanított. Aztán a diafilmnek vége lett, de addigra Mark eltűnt, Judit visszament a Földre, ahol szín lányosztályba jár, ahogy a 19. században is jártak a gyerekek, nemek szerint szépen elkülönítve, és osztálytársainak mesél a befogott Lunyik űrszondáról a szép Judit, mert szép a szőke Monroe-frizurájával, finom szaténkesztyűjével, romantikus gallérjával, 1950-es évekbeli harangszoknyájával és duzzadt Lollobrigida ajkával; még a novíciák és úttörővezetők keverékdizájnú iskolai egyenruhájában is olyan szép, mint az összes szocialista és kapitalista filmsztár együtt. Aztán végül egyedül áll egy hangulatosan-misztikusan elsötétített szoba kéklő homályában, az ablakon át a futurisztikus épületek fölötti indigószín mesebeli-csillagos eget nézi, és Markra gondol, amint atoműrhajóján szeli a végtelen kozmoszt, egy pillanatra el is képzeli azt a karcsú, acélos, hosszúkás atoműrhajót, ahogy piros hegyét hódítón a nagy mindenségbe döfi, de egyáltalán nem szomorú, amúgy is csak egy pillanat, aztán eszébe jut a holnapi házi feladata, gyerekek.

Ez a szerelem örökké fog tartani, Mark az égi herceg, az új világrend Jézusa, Judit pedig egy igazi hülye. Viszont nincs választásom – ahogy ő Markba, úgy én belé vagyok szerelmes.