Tüsszög a kávégép. Folyamatosan, pillanatra sem hagyná abba. Olyan a hangja, mint egy horkoló jegesmedvének, akinek nincs felesége, hogy oldalba bökje, befogja az orrát vagy csak finoman megsimítsa a mellkasát. Próbálok nem odafigyelni. Eszembe jut, hogy a helyen ahol, tegnap este ittam meg a levezető pár sört, buli volt. A dj csaja vonaglott csak magányosan a hangfalak előtt, mindenféle gátlás nélkül. Odament az asztalokhoz, a vendégek fejét megfogta és rázni kezdte. Az egyik ötvenes úrnak még az ölébe is dörzsölte a fenekét, csakhogy valaki még rajta kívül megmozduljon. Sikertelen. A kávégép csak zúg, nincs ennyi tejhab a világon, amennyit a pincérlány csinál. Guinness-rekord, két hektó tejhab negyven perc alatt. Címlapon a holnapi újságban, fekete kötényben pózol egy fáradt szemű lány, keze bemozdul a fotón, biztos a kimerültség miatt. Homlokán izzadságcseppek fénylenek, mint a téren a karácsonyi vásár bódéinak lámpasorai. De mosolya őszinte, sikerült megcsinálni. A reggeli videócsetek nehézsége. A menyasszonyom a képernyőn lát még engem, de a tejhabosításkor csak géphangú foszlányok jutnak el hozzá. Néz, és csak a fejét csóválja. Már megint miért nem tudtál rendes helyre beülni netezni? Ahol reggel nem kávét isznak, az nem rendes hely, válaszolnám, de inkább elharapom. Ennyi tejhab tényleg nem normális. Én direkt eszpresszót kértem, hogy legalább az ne legyen hangos. Mint a zene tegnap a kocsmában. A dj csaja csak tekereg, lehunyja a szemét, és úgy tűnik, tényleg élvezi. Hátradobja a haját, a melle ugrál, de mozgásában mégis van valami túlzó, mintha csak azért csinálná, hogy látvány legyen. Hogy még legalább egy ember ott táncoljon vele, érezze a remegő basszust a homlokában, tátsa ki a száját, üvöltsön egyet, amit senki sem hall a zenétől, hányjon a padlóra, vigyék ki a biztonságiak, legyen megint béke, és kezdődhessen elölről az egész. Kér még valamit? A pincérlány megmozdítja az üres csészét. Igen, teát, feketét. Hab nélkül, ezt már elharapom. Amíg visszamegy a pultba, kicsit tudunk beszélni, visszamosolyog a képernyő, munka előtti mosoly. Az a kiszámíthatatlan. Hogy nem tudni, mi lesz még ma, hány emberrel kell megharcolni, egyébként is. De örül, szeret nézni engem akkor is, ha másnapos vagyok. Béke van a szája szélén, hazavár, azt mondja. Hiba volt teát kérni, mert a forró víz is a kávégépből jön, hasonló zajjal, mint ahogy a tejhabosító végzi a dolgát. Megőrülök. Ráadásul bejön még egy vendég, nem értem a nyelvét, de annyit értek, hogy tejeskávét rendel. Biztos sok habbal kérte a szemét. Nincs igazság. Tegnap is csak videócsetelni mentem le a kocsmába, de a zenétől nem lehetett. Persze ez is csak kifogás, hogy sört ihassak. Ott meg csak táncolt a dj csaja fáradhatatlanul. Egy idő után az sem érdekelte, hogy táncol-e más. Onnantól csak befele figyelt. A mozgása úgy változott meg, ahogy a biciklisek esés után ülnek vissza a nyeregbe. Ugyanazt csinálta, mégis máshogy. Nyugalom ült ki az arcára, kevesebbet szívott a cigarettájából, keze légiesen körözött a feje fölött. Újra kell hívnom a menyasszonyomat, megszakadt a net. Üsd le azt a pincért, mondja. Amíg van net, legalább addig hallhassalak. Mégis hogy nézne ki. Az ösztöndíjas külföldi felemeli vastag falú bögréjét, az alján még lötyög a tea, ami az arcon szétpattanó porcelánszilánkok előtt még kicsit le is forrázza a bal fület. Vad dulakodás és káromkodás, rendőrök, szégyenérzet. Nem. Te is tudod, hogy butaság. Holnap majd máshová megyek. A pincérlánynak egyébként is ez még csak a harmadik munkanapja. Belejön. Ezeket a mondatokat magam sem hiszem el. Holnap ugyanitt fogunk találkozni, ugyanekkor, és ugyanúgy semmit sem fogunk hallani a másik szavaiból. Ahogy a pultost sem hallotta a dj csaja tegnap este, amikor már zárta volna a helyet. Zene nélkül táncolt tovább. A kávézóban az emberek a szomszéd asztaloknál kávéhabjukat harapják, és csak nézik azt a hülyét, aki a sarokban a laptopjával vitatkozik egy kihűlt tea fölött.

A szöveg a Pilsen 2015 Open A.i.R programja keretében jött létre.