Egy régi, karcsú kis Európa Zsebkönyvet viszek magammal, induláskor kapom le a polcról, elfér a táskámban. Már a megállóban fellapozom, semmi különös.

Persze hogy semmi, ez egy ilyen nap. Ki nem állom az ilyen napokat, amikor nem érdemes számítani semmire, minden a megszokott úton halad, csak valahogy süppedősen. Nem kezdek el és nem fejezek be éppen semmit, elküdöm az e-maileket, a válaszok leghamarabb is csak másnap érkezhetnek, nem futok össze véletlenül senkivel, nem csörget meg senki csak úgy, nem dobnak rám egy sms-t valami jó hírrel, vagy legalább egy rosszal, egészen unalmas tésztát eszem ebédre, mintha arra játszanék, hogy még csak az ízlelőbimbóimat se izgassa fel semmi, az ég csupán egy összesimult szürkeség, a megszokás langyosvize csöpög a nyakamba, délutánra unalomig áztat, és én reggel óta attól tartok, hogy egészen felold.

Felszállok a jó öreg Tátra villamosra, kivételesen nem az első ajtón, hanem a középsőn, ez ám a kaland, gondolom, el is röhögöm magam, amikor leülök. Előttem a lépcső, azon túl szabadon maradt helyek, a másik oldalon meghatározhatatlan korú férfi, srác, vastag kötött sapka alól nézi az üres üléseket.

Lassan követem a tekintetét, és ott van. Amit nézünk, egyáltalán nem egy üres hely a villamoson, hanem egy gondosan félbehajtott fehér papírlap az ülésen, rajta írás, talán valakinek a könyvéből eshetett ki.

Úgy csap belém az izgalom, ahogy talán a ragadozókba hosszas lesben állás után, ha feltűnik a préda. Amikor visszaúszom a sapkás fickóhoz, már engem néz. Észrevett. Észrevette, hogy észrevettem. Elkapja a tekintetét. Jól teszi. Mereven előre bámul, azaz hátra, mert a menetiránynak háttal ül. De ezt már elszúrta, engem nem tud eltéríteni. Egyre erősebben néz a hátam mögé, de azért sem fordulok oda. Szemmel tartom a fecnit.

Két megállón át nincs se le-, se felszálló ebben a kocsiban. Nem lehet például átadni a helyet és mintegy véletlenül odalépni ahhoz az üléshez, hogy egy elegáns, egyáltalán nem feltűnő mozdulattal eltegyem a papírt. Én a könyvembe csúsztatnám, igen, na de ő? Nincs nála semmi. Lobogtatná? Vagy begyűrné a zsebébe? Megérzem helyzeti előnyömet, úgy látom, csak várnom kell az alkalomra. Hol vannak ilyenkor a szatyros meg botos nénik, akik imádják az ajtó melletti üléseket?

Ránézek a sapkásra, a fecninket nézi. Az én fecnimet! Többször áthúzott kézírás, nem bevásárlólista, ezt már innen is látom. A sapkás rám villantja a tekintetét, gyorsan kibámulok az ablakon. Aztán megint a papírt tartom szemmel. Aztán a sapkást, ő megint rám néz, megint kibámulok, megint vissza a fecnihez. Mennyi időm lehet? Mi van, ha a következő megállónál egyszerűen felpattan, felveszi és leszáll?

A csodálatos terv tehát készen is van. Én fogok felpattani, én veszem fel és én szállok le azonnal. Majd megvárom a következőt, ennek a napnak már úgyis mindegy. Az ilyen napokon az ember azt is el tudja képzelni, hogy az égvilágon mindennek mindegy, a hétnek, az évnek, a városnak, az emberiségnek, és hogy mindezt ne képzelje el, nagyon erősen próbál nem képzelni, bármibe megkapaszkodik, ami kirántja az örvényből vagy legalább megakasztja.

Nem szabad úgy tennem, mintha le akarnék szállni, nehogy megelőzzön. Felgyorsul a pulzusom, a számolatlanul magamba döntött kávék koffeinje dolgozni kezd a bordáim mögött. Fékezünk. Besiklunk a megállóba. Tökéletes ritmusérzékkel szökkenek fel a helyemről, két nagy lépéssel a fecni mellett termek, látom, hogy a sapkás lába mozdul, valójában ő van közelebb, haha, erről lecsúsztál, öregem. Éppen előtte érek oda, felveszem a papírt, a könyvem lapjai közé ejtem, a szerelvény már áll, leugrok róla.

Kifújom magam, érzem, hogy egy finom kis reszketés még bujkál a testemben, nekidőlök a megálló korlátjának. Szorítom a könyvet, kapaszkodom belé, az ismeretlen eredetű, kézírásos papírt erős satuban tartom, miközben az ajtók záródnak. A sapkás az ablakból bámul rám, talán gyűlöl, talán gondolatban megemeli a sapkáját és nevet, nem tudom eldönteni.

Előveszem a zsákmányt. Oldalra folyó hosszúkás betűk, olvasom:

Már talán járni sem tudok, / olyan rég oly régóta olyan rég ülök egymagamban, / agyam zörgő sajtpapír-burok, / végte vértelen szálak a hajamban.

Még egyszer útra kéne kelni, /útszélen hajnalig hajnalonta rossz csehókban lógni, / magamban halkan énekelni, / fejemre valóságsót szórni.

Szálanként hagyni el tűnni el, mint a haj, / az se fog már vállunkra válladra lógni, / mormolni átkokat, mintha meg / lehetne még vigasztalódni.

A zsebembe gyűröm a papírt, elindulok visszafelé, gyalog.

Fotó: www.avorospostakocsi.hu