hogy fodrásszal elmesélhető-e ugyanaz? ugyanaz a történet. csak most nem az van, hogy bajszos kertész intézi a gyepet, tisztít medencét. aztán a nő az ablakból figyeli, és kikészül.

hanem az van, hogy a fodrász kelet-európai fodrász meglehetős angol nyelvtudással, és azzal a feltett szándékkal kel és fekszik minden egyes napon, hogy az angol, vidéki, de mindenképpen délen fekvő kisvárosban utazó fodrászként keressen elképzelhetetlen mennyiségű pénzt. hogyha átszorzod, nem hiszel a szemednek, annyit. és persze nem azért adja fel otthoni, kisvárosi üzletét, a jázmin nevezetű női-férfi hajstúdiót, melyet lánygyermekéről nevezett el –

és már akkor tudta, amikor vita folyt a névről a várandós nővel, aki akkor a felesége volt, hogy itt az üzlet neve forog kockán. nem egyszerűen egy új ember születik a világra, hanem egész jövőjük a tétje a névadásnak, mert míg a felesége csak egy gyermeknek ad életet, ő addig életet ad az egész életüknek, az egész családnak, és hogy kitolni azt, amit cipelsz, az egészen más ám, mint megtalálni a kisváros hajdani butiksorán a megfelelő bérelhető helyiséget a temetőhöz vezető betonút mellett. a gazdabolt és a „megéri betérni” között. és hogy egyáltalán nem mindegy, kik az ember szomszédai. hiába van forgalom, mondjuk a húsboltnál, azért disznófej mellé nem kér az ember dauert.

a tető közös, két fal is közös, a járda közös, hát ezért se mindegy, kik a szomszédok.

aztán lepadlózni az üzletet. hogy legyen praktikus, takarítani ne legyen gond, de azért otthonosan érezze magát a vendég. szir-szar járólapot lerakni, meg ha elméred a kivitelezőnél a dolgot, a fuga minden felmosásnál lazul. na, azt ha fertőtleníted, olyan szag lesz benn, hogy inkább kimennél az üzletből, akkor is koszosnak hat. ha már magyarázni kell, hogy tiszta, akkor bukik az egész. és mindennek az alfája meg az ómegája, a fodrászszék. azon spórolni nem érdemes. látod most már, megszülni egy lánygyermeket, vagy olyan hajat csinálni neki az esküvőre, hogy az másnap reggelig tartson, menyasszonytánc, menyecsketánc, illjen a halvány bőrhöz a templomba, meg a kipirult pezsgős forgáshoz, és az esküvői videós meg úgy tapadjon rá, hogy a lencse kívánja annak a lánynak a fejét, érted, ne csak szeresse, hanem tapadni akarjon rá mindenáron, hogy majd bőgjenek a koszorúslányok. és nyugtatják őket a rozaceás sváb asszonyok, hogy majd rólad is lesz, ha te mész férjhez.

és akkor majd a jázminban nemcsak csillámlakkot kap a hajad meg vasalva lesz, hanem fürtökben, felkontyozva, elől franciafrufru, hátul leomló tincsek, hogy a tarkódba akarjon harapni azonnal az a disznó férjed. ehhez képest a szülés az lófasz semmi.

az angolkönyv ott volt a polcon. a keze ügyében. ha senki nem volt az üzletben, azt lapozta. minden nap tíz szó, azt fogadta meg, és minden nap meg is volt a tíz. az ideje napról napra több lett. a szavak száma nem nőtt közben, attól, hogy az embernek ideje több van, nem lesz képes többet megtanulni szavakból. magában beszél angolul – feltesz egy kérdést, aztán röviden meg is válaszolja, éppen csak annyit vár a válasszal, hogy a kérdezőt ne zavarja össze a szünettel, hogy az ne érezze úgy, mintha nem tudna vagy nem akarna válaszolni. de azért ne is vágja rá azonnal azt, ami eszébe jut. se túl készségesnek nem akar mutatkozni, se meggondolatlannak. ezért vár kicsit a válasszal. meg azért is, mert el kell képzelnie a helyzetet – hogy mondjuk fodrász (szinte mindig ezt képzeli), akinek a vidéki angol kuncsaft feltesz egy kérdést az időjárásról, vagy arról, járhatók-e az utak errefelé, mert bizonyosan itt vidéken, messze a nagyvárosoktól sok helyütt a bekötőket nem öntik le bitumennel, döngölt földút van, persze köves, szóval nem ázik alá annyira. ja kérem, mondja a fodrász, látná az utakat odahaza – és itt találkozik a szemük a tükörben, és cinkos is ez a nézés, a rosszindulatban van az egyetértés, miközben valami sajnálkozás jelenik meg az ügyfél arcán, a nosztalgia, ahogyan megbillenti a fodrász szája szegletét, hogy jelzi, azért hazagondol – arra az önkéntelen válasz a sajnálkozás. a fodrász jól ismeri ezt a képességét, szóval hogy képes arra, hogy sajnálatot ébresszen, anélkül, hogy ez a szánalom felé billenne. mert akit az ember szán, azzal nem borotváltat, azzal nem csináltat hajat úgy, hogy már rajta az estélyi, vagy a kiskosztümhöz a blúz, azzal a széles csipkegallérral. annak nem mondja, hogy óvatosan a hintőporral, annak nem mondja, hogy ideadná a kisfiókból a fülbevalóimat. na, azt aztán nem mondaná egy olyannak. de a kis sajnálat azonosítható érzés, ami az azonosítható személy felé fordul. a kis sajnálkozás megkönnyebíti a gőgös angol lelket, az csinál vele olyat, hogy a végén nem kérdez vissza, ha kimondod, mennyi az annyi. hát ezért nem érdemes kapkodni azzal a válasszal, gondolja magában a fodrász. és ezért nem érdemes tíz szónál többet megtanulni egy nap. a szót kell megtanulni, a szót, érted, és megnyomja az ismétléskor, hogy értsd, mire is gondol. hogy le kell menni annak a szónak a mélyére. a hajvágás is éppen ilyen, hogy nem a kezedben van csak, hogy nem a formára meg a hosszra meg a színre figyelsz, hanem arra, hogy az a halom hajszál egy fejen van. egy fejen. és megnyomja az ismétléskor megint. a fejben meg gondolatok vannak, hogy a fej hangot ad ki, és az a hang milyen. légies hajköltemény egy eldohányzott öreg női hangnak, csak a példa kedvéért, hát, az elképzelhetetlen. élénk kék szemhez merevre lakkozott pajesz – elképzelhetetlen.

a jázminban meg gurultak a hetek, a hónapok. nem került közelebb az üzlet a downing street-hez, és nem nyílt az üvegajtó egyszerre kistéglás házsorra. meg kéne csinálni az elhunytat, így mondták, na azt utálta. a borotválás nem volt a dolga, de a haj, az az övé volt. asztalon fekvőnek hajat csinálni, annál rosszabb nincsen. a kis kerek tükröt körbejáratni a végén, pont az marad el, ami a munka igazi élvezete. hogy a kuncsaft követi a szemével a tükröt a tükörben, és látod, ahogy az arca szépül közben. az elégedettséget látod meg az enyhe arcpírt, szégyenkezéssel terhes örömöt, mert az ember mégsem tetszhet saját magának, de mégiscsak azért megy fodrászhoz, hogy tessen. és először magának. magának akar tetszeni mindenki, élni is magáért él. mi a faszért élne másért, azok se élnek őérte.