Ross Károly írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

Az Y-elágazás után mindketten jobbra fordították a fejüket, kinéztek az ablakon, de nemhogy malomhoz, még egy csőszkunyhóhoz hasonlatos épületet sem láttak az összevissza nőtt ártéri flórában. Magát a folyót sem, csak az előttük magasodó vasúti híd festetlen, rozsdás tartóívét, ami úgy emelkedett a bokrok fölé, mint valami óriáskerék elhagyott eleme, utalva arra az időtlenségre, ami a vidéket végig jellemezte. Állítólag az ország egyik legfejlettebb régiójában jártak, de úgy látszott, a fejlettségnek is vannak szintjei. Jó húsz kilométeren át murvás, majd kátyúkkal tűzdelt aszfaltos, végül terméskövekből kirakott katonai gyakorlóterepen közlekedtek. Ha nem négykerékmeghajtás van alattuk, már az elején visszafordultak volna.

Kinek támad az a képtelen ötlete, hogy vízimalomtúrára menjen szombat délután? Persze, hogy a feleségnek. Aki a hétvégén sosem bír megülni a fenekén, menni akar, legfőképp azért, mert a plafonon van attól, hogy a férje már a harmadik PL-meccset nézi egyhuzamban, ő meg a tip-topra elpakolt és kiszellőztetett konyha, a kiteregetett ruha és a felmosott kő után nem tud mit kezdeni magával. Ilyenkor az interneten – amin máskor öt óráig tart megrendelnie egy kávéscsészét – öt perc alatt talál egy helyet, ahol még nem jártak, ami a közelben van és ami mindkettőjük érdeklődésére számot tarthat.

         – Malom? Vízimalom? Hol?

         – Huszonöt kilométer sincs innét.

         – Amúgy mióta érdekelnek téged a vízimalmok?

         – Ettől a perctől fogva – mondta a feleség, azzal kikapta a távirányítót a kezéből, és megnyomta a piros gombot. 

A férfi lekanyarodott egy földútra, bár nem tudta, hova vezet, megállt, járatta a motort, majd megszólalt.

         – Hát itt nincs. Mehetünk is haza. – Abban reménykedett, hogy a Tottenham–Chelsea második félidejét még elcsípheti.

         – Miért pont az orrod előtt lenne? Keresni kell.

         – Egy malmot? Egy ilyen böhömnagy épület kilométerekre ellátszik.

         – Miért lenne böhömnagy épület? Voltak kicsi malmok is.

A férfi elnevette magát. A feleséggel aztán nem lehetett vitatkozni. Felkészültebbnek, alaposabbnak tartotta magát mindenben, mert amíg neki öt másodperc is elég volt egy döntés meghozatalához, addig az asszonynak sokszor fél óra is kevésnek bizonyult.

Leállította a motort, kiszálltak. Ősz volt, ködös idő, bujkált a nap. A férfi rájött, hogy egyáltalán nem az időjárásnak megfelelően öltözött: fekete utcai félcipője pillanatok alatt átnedvesedett a vizes aljnövényzetben, pantallójának aljára zöld virágmagvak tapadtak. Eddig a felesége mindig végignézett rajta, mielőtt kiléptek a kapun, de épp a minap torkolta le, hogy hagyja már békén. Hogy elég volt harminc éven át hallgatnia, hogy miért ezt vette fel, miért nem azt, elege van. A felesége úgy nézett rá, mint akit megfosztottak valamitől, ami az élete értelmét képezte.

Először még próbált figyelni rá, hova lép, de hamar feladta. Ha állandóan azt lesi, gondolta, sosem találják meg a malmot. Mert a feleség tájékozódási képessége a nullával volt egyenlő. Egyszer az utcájuk végéről nem talált haza, mert megváltoztatták a forgalmi rendet. Órákig körözött, végül otthagyta az autót, neki kellett érte mennie.

Leértek a vízpartra. Sárosan, letört faágakat cipelve hömpölygött a folyam, vihar lehetett valahol. A férfi elkerekedett szemmel nézett lefelé, szinte magába szippantotta az a féktelen energia, ami odalent dübörgött. Ez nemhogy elhajtana, de szét is forgácsolna egy malomkereket, gondolta. Ezek után még annyira sem volt kíváncsi a malomra, mert úgy gondolta, ennél, amit most lát, megdöbbentőbbet már úgysem fog látni.

         – A török hódoltság után, mikor újból elkezdték művelni a földeket – mondta fel a leckét a feleség –, szükség volt malmokra, hogy meg tudják őrölni a búzát. Szélmalmokat nem lehetett építeni, mert… mert nem tudom, miért nem lehetett. De vízimalomból egyre több lett, olyan sok, hogy egy részüket aztán idővel meg kellett szüntetni, mert…

A férfi nem figyelt oda. A háta is borsódzott, amikor az asszony általános iskolai tankönyvek szövegét citálta hangosan. Úgy volt minden, ahogy mondta, mégsem volt semmi értelme. Tudás volt, de mégsem az.

         – … akkor ezt a malmot is megszüntették, és slussz-passz. Mehetünk haza – fejezte be a feleség utolsó mondatát.

         – Ezt épp nem szüntették meg. Ennek megadták a fennmaradási engedélyt, mert lebontották a rőzsegátakat, ami…

         – Mi a franc az a rőzsegát?

         – A rőzsegát? – lelkesedett neki újfent a feleség. – A rőzsegáttal vezették a vizet a…

Ezt megint nem akarta hallani. Felnézett az égre, varjakat látott, amint gyülekeznek egy öreg platán koronáján. Ezek biztosan tudják, hol van az a nyomorult malom, gondolta.   

Megmászták a vasúti sín töltését, kiszáradt, bomlásnak indult talpfákon vergődtek keresztül, majd leereszkedtek a túloldalon. Itt évek óta nem közlekedett vonat, a férfi mégis úgy érezte, csínyt követnek el, és körülnézett, nem látta-e meg őket valaki.

Mezőgazdaságilag művelt területre értek, egy túlérett kukoricatábla állta az útjukat.

         – Ezt most meg kellene kerülnünk. Merre? – kérdezte a férfi.

         – Csakis arra, a folyó felé. A malom arra lesz.

Amint a szélső sor pengeéles levelei néha az arcába csapódtak, a férfinak felrémlett, hogy katonakorában gyakran vezényelték a századot csonthideg őszi időben kukoricát törni, cukorrépát szedni. Undorítónak találta mindkettőt, de még mindig jobb volt, mint a laktanyában rohadni. Mindenki megkapta a sorát, az őrmester kiadta, hogy aki előbb végez, az mehet az útszéli csárdába bort inni, már ha van pénze. Ő mindig az elsők között végzett, de pénze sosem volt – hitelből élt, mint azóta is szinte mindig. Hitelből volt a háza, az autója, néha úgy érezte, az egész élete. Az ifjúkori pénztelenség mégis mind a mai napig jobban bántotta, mint a mostani, és nem értette, miért.

         – Ott van! – hallotta ekkor a feleség diadalittas kiáltását, amikor már arról is elfeledkezett, hogy tulajdonképpen mit is keresnek.

És valóban, a tábla végén, a töltésen túl valami épületféle csonkjai meredeztek, egy düledező kémény, körülötte néhány épen maradt szalufa. A közben kitisztult kék égbolttal a háttérben az egész úgy festett, ahogy kezdetleges akasztófákat ábrázoltak általános iskolai történelemkönyvekben: a kémény volt a lecsukló fejű áldozat, a szalufák a tartóelemek. A férfi megborzongott. A horror kiköltözött a természetbe, gondolta, talán jobb lenne a közelébe sem menni.

Jó negyedórás, némán megtett csúszkálást, göröngyrugdosást követően érték el az épületet. A malom leégett, láthatóan nem is olyan régen. A falak álltak, de a tetőzet nagy része beomlott, a pár viszonylag épen maradt, de lezuhant gerenda elszenesedett felületei fémesen csillogtak, mint a frissen kibányászott szén. Az összegyűrt szőnyegként leomló stukatorhalom alulról mintha még mindig izzott volna, büdös, oxigénhiányos levegőt préselve ki magából. A fejük felett magasodó kémény oldalának dőlt, megfeketedett szalufapár úgy kapaszkodott egymásba, mint két szerelmes, akik könnyelműen felmásztak oda, s most egymást óvják a lezuhanástól.

         – Ez leégett – mondta a férfi.

         – Szerintem felgyújtották – mondta a nő.

         – Ugyan! Teremtett lélek nem jár erre.

         – Egész biztos, hogy felgyújtották. Nézd meg, se elektromos áram, se aggregátor, semmi olyasmi nincs itt, ami tüzet okozhatna.

A férfi agyában megakadt, mint valami megrágatlan falat, az aggregátor szó. Meg mert volna esküdni, hogy a feleségének halvány dunsztja sincs, mi az az aggregátor.  

         – Senki nem caplat el idáig csak azért, hogy felgyújthasson egy malmot.

         – Nem is. Itt találta ki. Hogy fordulna ki a bele!

A férfi ezen is meghökkent. Nem a szavak tartalmán, hanem azon, hogy kimondta. A mások iránti megvetését általában magában szokta tartani.

Csodával határos módon viszont a fából készült malomkerék teljesen ép maradt, ott állt a maga mozdulatlanságában az épület túlsó oldalához szögezve, mint egy hatalmas, furcsa formájú gomb, benőve gazzal, bodzával. A folyó méterekkel arrébb és alatta hömpölygött, nem volt világos, hogyan hajthatta valaha is a kereket.

         – Ehhez kellett a rőzsegát – kezdte újra a feleség, mint aki kitalálta a gondolatait. – A rőzsegáttal úgy terelték el a folyó vízét, hogy…

A férfi nem figyelt oda. Egy régi bevetés mozzanatai elevenedtek meg előtte, még kezdő mentőtiszt korából, amikor egy égő tanyához riasztották őket. A célpont olyan messze volt, és olyan úttalan utakon tudták csak megközelíteni, hogy majdnem egy órába telt, mire odaértek. De nem izgatták különösebben magukat, elvégre mi történhet egy tanyán: az emberek kimenekülnek a házból, a jószágot kicsapják a mezőre, a csupa fa, csupa nád épület meg akkor is porig ég, ha a tűzoltók öt perc alatt a helyszínen vannak. De nem ez tette emlékezetessé ezt a riasztást. Hanem az, hogy a tanya mind a négy lakója bent égett a házban: szülők és tíz év körüli gyerekeik. Ugyanabban a helyiségben, egy belső szobában, egymás hegyén-hátán, mint valami jelöletlen tömegsírokba dobált szerencsétlenek. Legalul a kislány, aztán a fiú, anya, apa. A kislány pólóján még, emlékszik, épen megmaradt a felirat: Ladybird.

A rendőrség hamar kiderítette, hogy a család bűncselekmény áldozata lett. Valakik beterelték őket a házba, és rájuk gyújtották az épületet. Azt, hogy ebben a pozitúrában találták meg őket, azzal magyarázták, hogy a szülők védeni akarták a lángoktól a gyerekeiket.

A férfi nem sok irodalmat olvasott, de még a középiskolából emlékezett egy novellára, ami akkor nagyon mellbe vágta. Ebben egy juhász, ugyancsak a tanyavilágban, agyonütött egy másikat, fiastól, kutyástól, a nyájáért. Ez jutott eszébe, amikor az összeégett családra bukkantak. Hogy itt is nem valami hasonló történt-e. Hogy a jogtól, rendőrtől távol élő ember nem hajlamos-e feladni az ősi szokásokat és úgy viselkedni, mint az állat. Ahol az erősebb visz mindent. De aztán utánaolvasott, és kiderült, hogy a tanyavilágban egyáltalán nem magasabb a bűnözési arány, legalábbis ami a gyilkosságokat illeti. 

Felesége a malomkereket fényképezte, olyan őszinte, gyermeki csodálattal az arcán, mint aki valami különleges játékra bukkant. Ha nem lenne akkora és nem lenne a falhoz rögzítve, talán haza is vinné, gondolta a férfi. Való igaz, a szerkezet az akkori technika csúcsteljesítményei közé tartozhatott a még ma is szinte teljesen hibátlan formáival és egyáltalán nem lebecsülendő küllemével. Akár egy kiállítási darabnak is elment volna az emberi élet örök körforgásának jelképeként. Csak éppen foglyul ejtette az ingovány. És ha nem szabadítja ki valaki, ott is fog elrothadni.

Nem sokkal később a rendőrség kiderítette, mi történt. A gyilkos az asszony korábban külföldre távozott első férje volt, aki nem tudta elviselni, hogy a felesége elhagyta, újból férjhez ment és családot alapított. Tíz évnyi különélés és távollét után képes volt hazajönni és elkövetni ezt a szörnyű tettet. Akkoriban, emlékszik, elgondolkodott azon, melyik érzés csordult vajon túl a férfiban ahhoz, hogy ezt véghezvigye: a szeretet vagy a gyűlölet? Mert nem lehetett másról szó, csak erről, vagy túlságosan szerette, vagy túlságosan gyűlölte az asszonyt – mindkét ok elégséges lehet ahhoz, hogy öljön érte az ember.

Arra lett figyelmes, hogy a felesége vadul tépkedi a malomkerékre felfutott borostyánt a meredek parton, amin ha megcsúszik, biztosan a vízben találja magát. Még biztosítással is veszélyes mutatvány volt, nemhogy anélkül.

         – Mit csinálsz? Meg vagy te őrülve? – kiáltott rá, és elindult lefelé, hogy felhozza.

         – Nem bírom elnézni, hogy ez a nyomorult futó rátekeredik a kerékre. Megöli.

         – Azonnal gyere fel!

         – Nyugi, biztosan állok. Valami lépcsőféle van itt, vagy mi.

         – Azok kövek, amik legurultak innen föntről. És bármikor megindulhatnak megint.

         – Ne izgulj, nem akarok megfürdeni, de…

De azért feljött, a férfi egészen elképedt, hogy milyen könnyedén.

         – Menjünk, mielőtt leszáll a köd – mondta a férfi.

Ugyanazon az úton bandukoltak visszafelé, ami a férfinak hosszabbnak, a nőnek rövidebbnek tűnt. A férfi ment elöl, néha szórakozottan megállt, de nem azért, hogy bevárja a nőt – gondolatai akasztották meg fizikai mozgásában, amelyek még mindig a körül a régi tűz körül jártak. Mikor az oltás után a rendőrök megvizsgálták a bejárati ajtót, már ami maradt belőle, azt találták, hogy a zár nem volt ráfordítva. Vagyis egész végig nyitva volt. Akkor nem értették sem ők, sem a rendőrök, miért maradt bent a család, miért nem rohantak ki az égő házból. Csak sokkal később, a gyújtogató elfogása után derült ki, mi történt. A férfi bevallotta, hogy két alternatívát kínált fel a családnak: vagy kijönnek és az ajtóban lövi őket agyon egyesével, vagy bent maradnak és együtt halnak meg. Két percet adott nekik, hogy eldöntsék. Az utóbbit választották. Inkább együtt, mint hogy végignézzék egymás halálát.

A férfit akkor úgy felháborította ez a vallomás, hogy emlékszik, ha döntési helyzetben lett volna, és nem törölték volna el a halálbüntetést, biztos, hogy kötelet akasztott volna a gyilkos nyakába. Mert ez semmiben sem különbözött azoktól a második világháborús rémségektől, amelyekről akkoriban gyakran olvasott: elállatiasodott katonák édesanyát kényszerítettek arra, válassza ki, melyik gyerekét lőjék főbe, különben főbe lövik valamennyit; vagy a fiával előbb meghágatták az anyát, csak azután irtották ki a családot. Hol van már a háború, gondolta ekkor, de az emberi brutalitás íme, túlél mindent, fennmarad.   

Az ártérre leszálló ködben alig találták meg az autót. A férfinak erről is eszébe jutott valami, de több mindenre nem akart gondolni ma már.

         – Azért jó volt, hogy eljöttünk, nem? – kérdezte az asszony. – Na, valld csak be! Kimozdultál kicsit.

         – Igen, tényleg.

         – A szünet nélküli tévézés demenciát okoz, nemrég olvastam. Csak ülsz és bámulod a képernyőt. Gyakrabban kellene kimozdulnunk. Jövő szombatra is kitalálok valamit. Megnézhetünk egy várat vagy azt a lepusztult temetőt, ami mellett az anyámékhoz menet gyakran elmegyünk. Tudod, melyikről beszélek, ugye? Lefogadom, hogy senki nem gondozza azokat a sírokat. Úgy néznek ki, mint valami hatalmas földtúrások, amiken vadszegfű nő. Na, nem megyünk?

A férfi beindította a motort és kitolatott az útra. Nem volt miért tovább maradniuk, de most úgy gondolta, hazamenni sem érdemes.  

         – Min gondolkodsz? – kérdezte az asszony, amikor végre elhagyták az árteret, és az idő is kitisztult némileg.  

         – Semmin. Van valami vacsorára?

         – Felvágott uborkával, meg egy kis lapkasajt. Vagy megegyük az ebédmaradékot?

         – Nem, jó lesz a hideg. Tulajdonképpen nem is vagyok éhes.

         – Én igen. Biztosan a friss levegőtől. Csak azt a leégett malmot tudnám kiverni a fejemből.

A férfi egyetértően bólintott, majd nem sokkal később felhajtott a 84-esre. Nem volt nagy a forgalom, a nyári balatoni zsongásnak régen vége. A sebességmérő mutatója lassan száz fölé kúszott.