Napok

„Szeptember első napjaiban érzi így magát az ember, amikor feltűnés nélkül vált őszbe a nyár” – Otten Marina novelláját olvashatják.
Napokon, mint a mai, amikor legszívesebben elmenekülne maga elől, szeret este kisétálni a kert legmagasabb pontjára, felemeli a lábujjait, a talpa három pontján egyensúlyoz, behunyja a szemét, mélyeket szív a csípős levegőből, hogy érezze a talaj keménységét a lába alatt, a beláthatatlan teret a feje fölött, és ilyenkor a szilárd és légnemű találkozási pontjaként észleli önmagát. Szilárd és légnemű. Nem ellentétpárok, hanem egymás kiegészítői, összekapcsolódnak, aztán változást idézve elő elengedik egymást. Arra gondol, hogy így tudná magát leginkább karakterizálni, ezért nem tudott soha dönteni, az élet triviális kontrasztjai között vékony a határvonal, nincs nagy, elhatároló szakadék, és nem is érti, más hogy lehet biztos az őt meghatározó tulajdonságaiban. Tervező vagy spontán, intro- vagy extrovertált, kalandvágyó vagy otthonülő típus, magabiztos vagy félénk. Úgy látja, mindkettő ugyanannyira van jelen benne, egyik sincs túlsúlyban, hogy ő tulajdonképpen mindkettő, hogy ő a minden (vagy csak az szeretne lenni?), de éppen ez az: a tulajdonságok egyenlő eloszlása végeredményben semlegesíti egymást, így a mindenből könnyen semmi lesz, és azon kapja magát, hogy megint mást utánoz, valakihez mindig hasonlítani szeretne, és itt, a kertben állva döbben rá, hogy semmi különleges nincs benne, hogy iszonyú egyhangú ő is, az élete is.
Pedig mindene megvan, amiről valaha is ábrándozott, és eddig mindig talált valamit, ami hajtotta előre. Házvásárlás, felújítás, eljegyzés, esküvőtervezés, gyerekvállalás. Megszületett az első, megszületett a második, és (ha egészen őszinte akar lenni saját magával) éppen akkor, amikor a harmadikkal időzött a Gyermekágyas és Újszülött Osztályon, érezte először: annak ellenére, hogy látja, milyen gazdag és kiváltságos, szánalmasan üres legbelül. Lassan fészkelte be magát a gondolat a fejébe, kezdetben nem is igazán vett róla tudomást, csak a szorongásra figyelt fel, de nem tágított, sőt növekedni kezdett, és ma már nem lát tőle semmi mást, mindent eltakar. Áll a sötétben, lenéz a néma házra, a redőnyöket lehúzta már, csak egyetlen ablakkeretet tölt ki az éjjeli lámpa meleg fénye, maszatos tenyérnyomokat világít meg a kétrétegű üvegen. Mihez hasonlít leginkább ez az érzés? Régóta próbálja körülírni, hogy megértse, azonosítani tudja, és akkor eszébe jut: szeptember első napjaiban érzi így magát az ember, amikor feltűnés nélkül vált őszbe a nyár, mintha tegnap itt lett volna még (hínár, homok és hullámzás, lakkozott körmök a forró betonon, csillogó bikinivonal, kiszív a nap, megfúj az enyhe szél, tölcsér, tejföl, fahéj, só, napillat). Valami ilyesmit érez már egy jó ideje ő is, és ahogy a házra szegezi a tekintetét, hirtelen mindennél tisztábban látja, hogy hiába próbálja tartani, és tettetni mindenki előtt, hogy tökéletes, lassan kicsusszan kezei közül az élete.
Egy utolsót szippant a levegőből, megtelíti tüdejét, lassan kiereszti, felhőszerű alakot ölt a lehelete, elindul a ház irányába. Ahogy belép, öblítőillat száll az orrába, lába alatt recseg a tölgyfa parketta, végigsétál a nappalin, el a gyerekek szobájának ajtaja előtt, be a konyhába. Helyet foglal a tömör akácfa étkezőasztalnál, nagy család nagy asztalt követel, a mutatóujját végighúzza a fa erezetén. Arra gondol, milyen különös ez a csend, amikor itt ül, mindig hatalmas a káosz, kiabálás, odaszárad az ételmaradék a szék karfájára, alig tudja esténként súrolószerrel levakarni, a székek körüli morzsa mennyiségéből és minőségéből könnyen meg lehet tippelni, ki hány éves. Aztán arra gondol, hogy milyen boldogok voltak a férjével, amikor rátaláltak erre az asztalra, mert kör alakú, és el sem tudott volna képzelni szebb szimbólumot a család egységére. A lemondás érzése fogja el, mereven bámulja az asztalt, és abban sem biztos már, hogy tetszik neki. Bármit tesz, láthatatlan. Feláll, megérinti a komódon heverő játékokat, aztán belép a gyerekszobába (félhomály, szuszogás és szappanillat), betakarja a kikandikáló derekakat, a szoba közepén állva egy darabig elnézi mindhármat, sohasem látta őket szebbnek. Kilép a teraszra, nagyot szippant a csípős levegőből, a távolban diófa leveleit suhogtatja halkan az enyhe szél.