Anyám azt meséli, hogy már a gépről szedték le őket. Hogyan kaphattak mindhárman útlevelet, azóta sem érti. Mostanában egyre kevésbé. Akkor persze semmit sem értett, de nem is kellett mit értenie. Azt mondták a szülei, hogy elmennek nyaralni, ő meg mondta, hogy jó. Kisgyerek volt, épp csak tízéves.

Amikor meglátta az egyenruhásokat, megérezte, hogy baj van. Azt remélte, hogy elbújhat az ülések között. Szó szerint kirugdosták onnan.

Pár órán múlt a szabadsága.

Pár órán múlt, hogy ne az apám legyen az apám. Elképzelem, hogy egy magyar apám van, csehszlovák, esetleg egy volt keletnémet. Nem, az már túlságosan szép lenne.

Anyám orosz maradt. Én is orosz lettem.

Végül kijutott az országból, de az már egy másik ország volt. Én már Dubajban születtem, de alig emlékszem valamire. Amikor ötéves lettem, visszaköltöztünk Oroszországba. Apa akkor már nem volt velünk.

Nem tudom, anya mire gondolt. Hogy miért lesz nekünk jobb itthon, mint otthon.

Ez az ország akkor már megint egy másik ország volt.

Ezeket akkor még nem tudtam.

Azóta néha azt játszom, hogy nem itt élek. Anyával is játszottuk, amikor kicsi voltam. Például elmentünk az osztankinói tévétoronyhoz, és úgy csináltunk, hogy ez a Burdzs Kalifa, és az utcán nem usankás alakok, hanem fejkendős arabok mászkálnak.

Mostanában folyton ezt játszom. Folyton máshol vagyok.

Máshol vagyok, amikor a fejemet a kübli szélébe csapkodja Azizbek. A börtönőrök ilyenkor elfordulnak. Akkor is, amikor a csajkámból a földre öntik az ételt, és onnan kell megennem. Meg amikor megvernek. Hárman-négyen jönnek rám, rugdosnak, a mellkasomra, gyomromra térdelnek.

Nagyon szeretem a hazámat.

Nem értem, miért csinálja ezt velem.

A Burdzs Kalifára gondolok. A cellánk ablakából néha repülőket látok. Azt gondolom, ott ülünk mi is. Anya virágmintás ruhába öltözött, rajtam is valami hülye ing van, nyaralni megyünk. Innen, a szülőhazámból oda, ahol születtem.

Nagyon nehéz arra gondolni, hogy a rosszak közé tartozunk. A rosszak között rossznak lenni, az jó. Csak nagyon nehéz.

Azizbeknek nem nehéz. Neki semmi nem nehéz. Ő itt a hatalom. És pont úgy viselkedik, mint ebben a hazában a hatalom. Minden héten a fogkefémmel kell felsúrolnom a padlót, amit előtte néha lehugyoz. Majdnem mindig. Aztán fogat kell mosnom.

Ebből az országból már sehová nem mennek repülők. Csak vadászgépek és bombázók viszik tonnaszámra a halált.

Milyen lehetett vajon egy velem egykorú Günternek nyolcvan évvel ezelőtt? A náci börtönökbe is kerültek tizenhat éves gyerekek? Az ő levesükbe is dobtak csótányt a cellatársak?

Azt mondta a bíró, hogy most bezzeg szipogok, mint egy gyerek. De a hazám ellen lázítani, arra bátor voltam. Öt év börtönre ítélt. Életem egyharmadára.

Azizbek egyszer a nyakamra lépett. Azt mondta, éjszaka nekem annyi lesz.

Dubajban vannak a világ legszebb tengerpartjai, azt mondta anya. Képeket mutogatott. Négyen voltunk rajta, anya, apa, én és valami homályos lebegés. Anya szerint a délibáb. Szerintem a boldogság.

Fotót csináltak rólam a letartóztatásomkor. Egyedül voltam rajta.

Azt mondta a rendőr, hogy most bezzeg szipogok, mint egy gyerek. Lázadozni, rombolni bezzeg bátor voltam, hazaárulónak lenni, Oroszország anyácskánk ellen uszítani bátor voltam.

Röplapokat csináltam, Putyin ellen. Nem a hazánk ellen. Hazafi vagyok, büszke orosz. De ez itt senkit nem érdekel.

Azt mondja a börtönőr, hogy most bezzeg szipogok. A térdemet rugdosta Azizbek, ketten fogtak le. A börtönőrök nem hallották, hogy üvöltök.

A repülőn ülünk, ami igazából már sosem száll fel, csak most, az én fejemben. Koktélokat iszunk, hawaii ing van rajtam. A télből repülünk oda, a víz most is 23-24 fokos, a homok forró és puha.

Tatjána keze puha volt és hideg. Az arca felpuffadt a sok sírástól. Aznap moziba mentünk volna. Ez lett volna az első randink. Aznap kapták a hírt, hogy az apja meghalt a fronton. Az egyenruhás, aki a hírt vitte, a nemzet iránt érzett büszkeségről beszélt. Tatjána anyja őrjöngve, zokogva nekiesett. A katona arca meg se rezdült. Gondolom, hozzászokott. A gépfegyver tusával leütötte Tatjána anyját.

Akkortól minden nap és minden este utcán voltam. Szórtam a röplapokat arról, hogy az elnökünk tévedett, a háború bűn. Emberek halnak meg. A mi katonáink, a mi honfitársaink, barátaink bátyjai, apjai.

Egy nagy, sötét dzsipben vittek be. Amikor kiszálltam, elgáncsoltak, amikor feltápászkodtam, a fejemet az ajtóhoz verték. Vigyázz magadra, még bajod esik, mondta az egyik. Röhögött. Aztán leköpött.

Dubajban több száz kilométernyi tengerpart és több száz strand van, hála a mesterséges szigeteknek. Mindet végigjárom, sorolom, ahogy anya mutogatta a térképen őket, Umm Suqeim Beach, Kite Beach, Jumeirah Beach. A lábunk alatt forró a beton, nem mezítláb kell a hideg kövön aludnom. Anyán napszemüveg, a tükrében meglátom magam, a sötét foncsorban egy összevert arcot.

Lekapcsolták a fényeket. Azizbek lemászik a priccsről.