Ha valamit, számolni tudnak a postások. Miska bácsi gyakran jött be piásan a körzetből, de soha egy forint hiánya nem volt. Alföldi ember, tíz évig lovas postásként szolgált a tanyavilágban. A lánya a Veszprém melletti Márkóra ment férjhez, s odaköltöztek hamarosan a szülők is.

A megyeszékhely meredek utcáit koptatni felért egy büntetéssel. Ráadásul gyalog, közönséges halandóként. Egy lovas postás úr volt a javából, még akkor is, ha elvtársnak szólították a taggyűlésen. Miska bácsi a Toborzó utca lepukkant házaival kezdte a kézbesítést, lecsorgott a Béke térre, majd a Francsics lépcsőn felkapaszkodott a belvárosba. Az üzletekben takarékosan köszönt: … napot! lerakta a levelet a pultra és ment. A vár süppedő szőnyeges hivatalaiban kezétcsókolomozott, és alázatos ábrázatot öltött. Az érsekségen áttért a dicsértessék az úrjézusra. Csakhogy amikor kilépett az érsekségtől, és a vár északi lépcsőin leereszkedett a Jókai utcába, elfeledkezett az úrjézusról. Egy cigányasszony naponta zarándokolt elé, hogy megjött-e már a segélye. Mikor végre megjött, boldogan vigyorgott, de nem sokáig, mert Miska bácsi visszatartott belőle 100 forintot. Odanyújtotta az érmét, csak nem engedte el, míg a drótsovány nő bele nem törődött a veszteségbe.

Miska bácsi szerette a bort, és pontosan tudta, hol mérik a legfinomabbat. Mikor nála tanultam, s fellépkedtünk az érsekség gazdasági épületének visszhangos falépcsőin, hogy az ostyasütőt is megmutassa, mert oda is jönnek levelek, nem csak a számvevőségre, elárulta, hogy itt bort is mérnek, igen jó mindszentkállai bort, egy deci 100 forint, de inkább ne igyak, ne szokjam hozzá. Így hát csak illedelmesen bemutatkoztam, és vártam, hogy Miska bácsi megigya a magáét.

Ám a körzetből visszafelé jövet, a Hosszú utcai kocsmánál már nem bírtam kivárni. Mesterem azt mondta, mindjárt jön, fontos ügyben kell beszélnie valakivel. Behívhatott volna engem is, hisz együtt szenvedtük át a napot, de akkor magyarázkodnia kell a haverok előtt, hogy miért vannak ketten, s fizetnie is illik valamit. Íratlan törvény, hogy a helyettes fogyasztását a törzskézbesítő állja a betanulási idő alatt. Miből? Aznap nem kapott borravalót. Csak két utalványt kézbesített, mindegyik kerek összegű. Saját fogyasztását is nehéz kigazdálkodnia. Máskülönben meg: nem szabad elkapatni az új embert, gondolhatta. Edződjön, szokjon a várakozáshoz! Ha kézbesítő marad, lesz benne része. Az emberek bezárkóznak, sok helyen csengő sincs, vagy csak vezeték nélküli. Ha beázik, lehet kiabálni. Feltéve, ha meghallják, mert hangos a tévé, zúg a porszívó. Némelyik kuncsaft külön kategória, szambázik a postás idegeivel. Ilyenkor kell a türelem. Hogy ne küldje melegebb éghajlatra, mert megsértődik, és viszlát borravaló. A fiatalok azt hiszik, hogy ez egy könnyű munka. Hogy a kézbesítő csak sétál a jó levegőn, köszönget ide-oda, és zsebre vágja a jattot. Hányszor látta már, hogy a nagy mellényű ifjak ha beleszaladnak egy bőrig áztató esőbe, és rajtuk szárad meg a ruha, másnap csak betelefonálnak: mégsem akarnak postások lenni.

Miska bácsi mosolygott magában, mikor az osztályvezető azzal fenyegette, hogy kiveszi a körzetből. A kézbesítőváltás kényes ügy, több kárral járhat, mint haszonnal. Mire egy új kolléga kiismeri magát a körzetben, eligazodik a szomszédsági kapcsolatokban, kinek ki a haragosa, hogy még véletlenül se cserélje össze a leveleiket, addig sok hibát elkövet. A hibák panaszleveleket szülnek. S újabban egyből a „vezérbe” írnak a notórius levelezők. Vizsgálat, igazolójelentés… Kinek hiányzik?

Tél volt, alkonyodott. Fel s alá járkáltam a hidegben. Éhes voltam, fáradt, reggel hat óta talpon. És bár nem volt más dolgom, mint figyelni, merre járunk, s feljegyezni a füzetembe az utcák és a házak sorrendjét, jobban elfáradtam, mintha cipeltem volna a bőrtáskát. Üresen is öt kiló. Azzal vigasztaltam magam, még jó, hogy nem vagyok kikötve, mint a kocsmakutyák. Kettő is várakozott végtelen egykedvűséggel. Hozzájuk képest szabad voltam. Akár itt is hagyhattam volna Miska bácsit, de ha a tanuló a mestere nélkül tér vissza a postára, az felér egy feljelentéssel. Utcára nyílott a kocsmaajtó, ki-be jártak a melósok, kicsapott a pára, a gomolygó cigarettafüst. Átkoztam magam a jólneveltségemért, mivel csak negyedóra múlva mertem bemenni. Miska bácsi a pultot támasztotta, előtte pohár, elmerülten diskurált a kocsmárossal. Nem úgy festett, mint aki indulni készül. Kínosan elmosolyodott, majd elmondta, hogy tanulom a körzetet, mert ő három hét szabadságra megy. Nem azt mondta, hogy küldik, hanem hogy vigyáznia kell az unokájára.

Ha büntetni akart valakit a főnök, akkor decemberben küldte szabadságra. Az elmaradt karácsonyi borravaló a fegyelminél is érzékenyebben érintette a kézbesítőket. Bekalkulálták a családi költségvetésbe. Hogy Miska bácsi mennyit bukott a szabadsággal, csak ő tudta, egy helyettesnek másképpen borravalóznak, mint a törzskézbesítőnek.

Az osztályvezető megígérte nekem, ha nem lesz panasz a munkámra, nekem adja végleg a körzetet, mert elege van már Miska bácsi piálásából, s hogy mindig az utolsók között jön be az egyik legkisebb körzetből. Hogy mi az istent csinál estig, nem tudja. Miska bácsi meg nem árulta el, dacosan hallgatott, mikor a szőnyeg szélére állították, mintha már a kérdés is sértené. Még hogy a legkisebb körzet! Nincsenek kis körzetek, háborgott magában, tehát legkisebb sincsen. Tizenkét kilométert megy naponta esőben, hóban, napsütésben teherrel a vállán. A belvárosi Toborzó utcától a Dózsaváros végéig. Kész hullámvasút: völgybe le, dombra fel. Könnyű odavágni, hogy nem kell olyan sok helyen beszélgetni, de ha annyi kilométer lesz a főnök lábában is, mint neki, akkor máshogy fog gondolkodni. Fölfelé a Szputnyikot rég lehagyta, megkerülte hatvanszor a Földet. Azt hiszi a főnök, olyan könnyű felkelni, ha leteheti a seggét az ember? Nemet mondani, mikor hellyel kínálják? Más meg se várja, hogy behívják. Félretolja az ajtóban a kuncsaftot, betrappol a konyhába, s letelepszik az asztalhoz. Lehet takarítani utána. Az ilyen postás mindig végez nyolc órában, még előbb is, mert senki nem akar beszélgetni vele, örülnek, ha elmegy. De akit szívesen fogadnak, tócsit sütnek a tiszteletére, nem sértheti meg a kuncsaftjait azzal, hogy siet. Nem lehet olyan bolond. Annál is inkább, mert neki is vannak problémái, nem csak a kuncsaftoknak. Őt senki se hallgassa meg? De miért vele foglalkozik a főnök, mikor ő legalább beér, rendben elszámol, nem úgy, mint a nagyfőnök kézbesítője, akit úgy kell behozni néha, nem tud bejönni a saját lábán.

Miska bácsit ez a veszély még nem fenyegette, a tanyavilágban edződött, s ott bírni kellett a szeszt. Januárban visszakapta a körzetét, én pedig másikba kerültem. Később megtudtam, egyvalaki piszkosul örült, hogy nem én maradtam a kézbesítő: Ágika a Céhház utcából. Okos, szemfüles lány volt, kérdezgetett is, mennyire szeretem a számtant, mert Miska bácsi segíteni szokott neki. Kifaggattam az öreget, kiderült, egyszer sírva nyitott ajtót a kislány, s elhüppögte, hogy nem tudja megcsinálni a számtanleckét, és addig nem mehet játszani. Nem tudja, hány cinke ül a madáretető szélén három órakor, ha kétszer annyian vannak, mint fél kettőkor, s akkor öttel többen voltak, mint az a két madár, akik délelőtt tizenegykor csipegették a napraforgómagot. Megsajnálta Ágit, leült, elolvasta a feladatot egyszer, kétszer, s egy értesítő hátoldalán megoldotta: tizennégy cinke ül a madáretető szélén három órakor. Majd szépen elmagyarázta, miért.

Ettől kezdve bejárt hozzájuk, ha hozott levelet, ha nem. Ági annyira elégedett volt a munkájával, hogy hamarosan a fogalmazásait is vele íratta meg. És Miska bácsi szívesen dolgozott. Örült, hogy sosem kérdezi: papa, mért vagy olyan büdös? Az unokája az anyjától hallja ezt.

Csak akkor bukott le az öreg, mikor Ági kedvenc állatáról is ő írta meg a fogalmazást. Áginak ugyan volt kedvenc állata, kettő is, egy hörcsög és egy papagáj, de azt mondta, nem tud választani köztük, ha egyikről ír, megbántódik a másik.

Miska bácsi egy postás lóról írt, a Csillag nevű hátasról, akivel együtt járták a tanyákat harminc kilométeres körzetben. Milyen jó is volt poroszkálni a pusztán, s hogy mennyire várták a tanyasiak, mennyire megbecsülték! Behűtve várta a bor, és nem ám pénzért, jó szívből adták! Ő meg kiváltotta a recepteket a patikában, a csekkeket befizette a postán, és visszahozta a feladóvevényeket. Csillag pedig a legtürelmesebb társ volt! Betéve tudta az utat hazafelé. S ő jó gazdája: soha nem ütötte meg.

A tanító néni kérdőre vonta Ágit, és behívatta a szüleit. A kislány először mindent tagadott. Csillagot igenis ő találta ki, mert tudta, hogy hörcsögről és papagájról már írnak az osztálytársai. Mikor kiderült, hogy senki nem írt hörcsögről és papagájról, elsírta magát, és mindent bevallott. Hogy miért Miska bácsival íratta meg a fogalmazásait, arra a legnagyobb nyugalommal válaszolta, hogy megbízott benne, hiszen a számtanleckéket is hibátlanul megcsinálta, a jó jegyek tanúsítják. Meg kellett ígérnie, ezután a szüleinek szól, ha nem tud valamit.

Az öreget a karácsonyi szabadságolás sem tudta elijeszteni a pohártól, és bizony az Ágika-botrány sem használt neki. Már szóba se állt vele a családja. Mintha nem is lenne. Hamarosan új büntetéssel fenyegette a főnök: a város legnagyobb lakótelepére fogja áthelyezni. De hogy tízemeletesek között bolyongjon, levélszekrények siratófala előtt betűzgesse a neveket? Ezt pályafutása megcsúfolásának tartotta, inkább felmondott. Közös megegyezéssel. Postásidő volt: se jó, se rossz. Lepergett harminc év szolgálat, mint vízhatlan köpenyről a hó.