Az anyja kijön a vécére, hogy mutassa, megint felébredt rá. Ha már felkelt, teafiltert készít elő, kommersz rumot, forró vizet. Az apja harminc évig ivott rumos teát a bányába menet, ő a szagát se bírja. Ezért tart a bódéban porkávét. A folyosón az apja trófeái, fácánkakasok bámulnak poros üvegszemmel. Elmegy mellettük, letör egy tollhegyet, megkapirgálja az egyik döglött madár csüdjét. Az anyja majd sopánkodik: az egerek, a molyok, a penész, a doh. Ahogy elindul a bódéhoz, az anyja visszafekszik, nem bírja már a koránkelést. A tea kellékeit napközben eltünteti, hogy másnap reggel újra kipakolhassa. A pirítóssütőbe készített tósztkenyeret látványosan rakja vissza a zacskóba esténként. Szikkadt bűnjel.

Olyan korán képtelen vagyok enni, anya.

Ó. Elfelejtettem.

Ketten élnek a kétszintes házban, testvére nincs, a bányászfeleségeknek ritkán sikerül egészséges gyereket kihordani. A bányamunkások rá is segítettek a saját pusztulásukra a cigivel, az apja is, valahol az egyik fiókban megvan még a heges tüdejéről készült utolsó röntgenfelvétel. Eljátsszák, hogy úgy élnek, mint egy átlagos kisvárosban. Most ő jár ugyanoda, ahová régen az apja, csak közben kiürült a bánya és megtelt a temető. Időnként megjelenik egy fiatal család, nézegetik az eladó házakat, megijednek és elmenekülnek. Kárörvendően néznek utánuk.

Mozdulatlan a tó, hajnali gyomor.

Kifelé bámul a bódé üvegén, kloákasötét. Bekapcsolja a fűtőtestet, a vízforralót. Félálomban lepereg róla a szivattyúk hangja, a percenként elsülő vadriasztóé, a forralóban zubogó vízé. A rendszeren kívüli hangok akadnának csak fenn, csobbanás, rikoltás. Egyelőre semmi.

A vadriasztó ritmusába halk surrogás vegyül. Felkapja a puskát, kirohan a bódéból. Északról közelednek a nyershús színű égen. Ebből a távolságból mintha súrolnák az alacsonyan járó felhőket. Robbanás előtti pillanat: eldől, elkezdenek-e ereszkedni. Elsüti a puskát, megbomlik a rend, zilált alakzatban repülnek el fölötte, méltatlankodó gágogás visszhangzik a vízen. Újabb lövés, a hóludak irányt és magasságot változtatnak. Gyors számolás: huszonnégy megmentett élet. Még két lövés, tudja, hova célozzon, hogy véletlenül se találja el őket, de komolyan vegyék a fenyegetést. Már a túlsó part fölött repülnek, fehér kavicsok a felvágott zúzában.

Mire elkerítették a tavat, az apja már nem élt, sosem tudja meg, mire használja a vadásztudását.

Elhal a gágogás, vár, nem jön-e újabb raj, de semmi. Beviszi a puskát, kiáll a bódé mellé, vizel. A túlparton kilátópont, arra irányítja a sugarat.

Jönnek a turisták, bedobják az aprót az automatába, átesnek a forgóajtón. Nézik a külszíni fejtés helyén a teli bányagödröt: felgyűlt tájseb, népszerű utazási célpont. Mikor a víz ártatlan türkiz vagy viharszürke, madárhulla-fotókra keresnek a híroldalakon, hogy érezzék, mégis csak egy gyilkos helyen állnak. Egy éjjel, és feleszi a madarakat a réz, kiégeti a nyelőcsövüket, a gyomrukat. A talajvízzel kerül a tóba, a bánya bezárása után pár évig nem szivattyúzták.

Bokros hegyoldal, négysávos országút, a kőteknő és a barna víz. Matt, mint a poros üvegszem, vagy ragasztós tubusra száradt buborék. Körülötte bóraxfehér perem, szeles napokon látszik, ahogy a robbantások hasadásai lágyabbra maródtak a vízfelszín alatt.

Mikor is volt, két vagy három éve szeptemberben? Három, de még most is álmodik róla. Rögtön kiadta a riasztást, amikor elkezdtek gyülekezni. Nem zavarta őket a vadriasztó, a puska. Délre több ezren lettek, piszkosfehér kavargás, mint a derítő gátján a szennyvíz. Elindította a vízikutyát, lelkesen vonyított a távirányítható minicsónak motorja, ahogy rögtön visszazáródó bevágásokat ejtett a felszínen. A hóludak felszálltak előle, aztán visszaereszkedtek a tóra. Nagyon fáradtak voltak, északról jöttek, átutazóban egy melegebb világba. Felvonultak a tűzoltók, a katasztrófavédők, tízen pufogtattak egész éjjel rombolópuskával, tűzijáték, lézer köpte rájuk a fényt. Csak annyit értek el, hogy a madarak nem áztak egész idő alatt. Amelyik nem a vízben éjszakázott, annak maradt annyi ereje, hogy tegyen egy kört a házak felett, mielőtt lehullik. Bűzlött és fehérlett a város. A tavon köpcös fehér kuglibabák, puhán egymásnak nyomódó, felfordított csónakok. Ernyedten lógtak belőlük a szarupikkelyes, úszóhártyás evezők. Nem látszott tőlük a víz.

Madár feküdt a kapujuk előtt is, amikor reggel hazaért, megfogta egy zacskóval. Az anyja az udvarban ásott, a kapuzörgésre előrejött és nyúlt a hólúdért, viszem a többihez. Nem a szemét fordította a kezében lógó madárra, hanem az egész fejét. Mintha a madárnak beszélne, holnap szombat, mész vadászni? Hideg ebéd legyen?

A tóra mered, megrázza a fejét, eltűnnek a tollas csónakok, ez nem az a nap. Az órára néz, már dél van. Kicsomagolja a szendvicseit, újabb kávé. A melegben nem dugja ki az orrát a bódéból. Szezon előtti nyugodt napok, madárfotókat kattintgat a neten. A csörgőréce zöld szemsávjától, a tollazata sűrű csíkozásától vibrál a képernyő. Hiányzik neki az örvös bukó punkos tollüstöke, a beszívott piros szeme. Nem kell olyan sokat várnia, néhány hét, és vonulás. Késő délután hűlni kezd odakint, akkor kiáll, távcsővel nézi a vizet, a kilátópontot, a szemközti ipari épületek közötti mozgást. Hatkor bezárja a bódét, csak vonulási időszakban van éjszakai váltás.

Amíg a bánya működött, finom fehér por ült bent a városban is a kiteregetett ruhákon, a padokon és a fulladozó fákon. Minek erre a szilikózisos tájra park? Satnyák, kehesek az emberek, az állatok és a növények is. Az iskolát bezárták, az óvodába öt gyerek jár. Az óvónő, akivel egy évfolyamba jártak, nemsokára elköltözik, mert zaklatták az utcán, éjszaka bedobták kővel az ablakát. Viszi magával az anyját is, a bátyja már rég máshol él. Jó neki. Egy-két év elég, hogy a kisváros jelentse a biztonságot, a savas tó, a bányászparcella a temetőben, és mire felocsúdnának, már nem hiszik el magukról, hogy képesek lennének máshol élni. Hogy is lennének képesek, már gyerekkorukban a bánya robbantásaihoz igazították az életüket.

Szombat hajnalban megint ott marad az asztalon a rum és a teafilter. Porkávé a termoszban, mellette szendvicsek.

Gubbaszt a derékig érő fűben. A kutya lihegésébe halk neszezés vegyül, megszorítja a sörétest. A madarak szemből rebbennek fel. Ebből a távolságból úgy látszik, mintha súrolnák a füvet a hasukkal. Lő, mellé. Újabb lövés, leesik egy fogolykakas. Még egy lövés, aztán az ereszkedő madarakat eltakarja a magas fű. Vár egy kicsit, int a kutyának. Kétszer fordul, mert a bokor mögött egy második madár is leesett.

Nem viszi preparátorhoz a zsákmányt, nem kell neki az egész. Otthon lefejti a két kakasról a tollas bőrt, kifordítva fára szegeli, beszórja bóraxszal. A húsból leves lesz, a fejet a kutya kapja. Az anyja zsörtölődik, most megint egy hónapig kerülgetheti a száradó, vegyszerszagú szárnyakat. Akkor dobd ki apa trófeáit, több lesz a hely.

Lefekszik. Eloltja a lámpát, lecsukja a szemét, kinő a szárnya. Érzi a tollai körül kavargó levegőt, beleszel. Mintha siklóalagutak lennének az égen. Ha megtalálja őket, ellenállás nélkül hatolhat át rajtuk. Vakrepülés. A levegőben csapdos, de nem lát semmit. Képtelen megbecsülni, milyen magasan száll. Próbálja megérezni a szárnyfesztávolságát, farokhosszát, de nincs mihez viszonyítani. Milyen súlyos lehet? Másfél kiló, mint egy hólúd? Fél kiló, mint egy fogoly? Kitátja a csőrét, hogy hangról ismerje fel a fajt. Lövés dördül, elnyomja a rikoltását.