– Ezt nem hiszem el, te nyomorult! Mit művelsz, te szarházi? Mi ez az alibizés? Szerinted itt bárki bármit megtehet? A rohadás álljon beléd!

Két futballcsapat és néhány száz néző egy órája tartó agóniájába hasított bele a felcsattanó hang a Fájás utcai futballpályán, a több mint százéves, faszerkezetű lelátók helyére nemrég felhúzott ultramodern stadionban. Amikor átadták, a prospektusban olyanokat írtak róla, hogy „ötezer néző befogadására alkalmas ékszerdoboz”, hogy „a rozsdamentes acél és a vasbeton szeretetteljes ölelkezése”, hogy „a megújuló hagyományok szentélye”, csupa közhelyes képzavart. A futballról egy szó sem esett benne. A Fájás utcai pályára évtizedek óta kilátogató, egyre idősebbekből álló törzsközönség szerint aligha véletlenül.

Mire a szeretetteljesen ölelkező ékszerdoboz elkészült, a helyi csapat szerethetetlenül kizuhant az NB I-ből, de nemhogy azonnal visszajutott volna, hanem olyan mélyre került, hogy a szurkolók kínjukban azon nevetgéltek: a felújítás után azért lett légkondis minden helyiség, mert a fiúk a nyitott ablakon is képesek lennének kiesni. Néha úgy tűnt, hamarabb lesz a másodosztályból harmad-, mintsem első. „Nomen est omen”, mondta Gogolák bácsi a latinszakosból lett oroszszakosból lett némettanár, amikor egy munkásmozgalmi vezetőről Fájásra nevezték át a stadion utcáját. Senki nem értette, mire gondol, de az ecetgyári nyugdíjasokból és kendertörőkből álló társaság ilyenkor egy ideig elgondolkodó bólogatással köpködte a tökmagot és szotyihéjat. Egy időben ezt be akarták szüntetni, mármint a szotyizást, ugyanis bizonyos félreértett tenderparaméterek miatt a vadonatúj műfű a lelátóra került, és bár egy részét később kéz alól, jó áron vett térkőre tudták cserélni, a szotyihéj eltakarítása ellen sokáig tiltakozott a takarító alvállalkozó, azaz Erzsike néni. Ő végül csak akkor békült meg, amikor az egyik büfé üzemeltetését is átvehette, és a fiát felvették szertárosnak.

Ahogy teltek a szezonok, a kék-piros mez a bajnoki címek és kupagyőzelmek emlékével együtt beleszürkült az alsóbb ligába. Az új stadion kapacitását hiába szabták biztonsági előírások ürügyén a korábbinál jóval kisebbre, a lelátók egyre látványosabban néptelenedtek el. A korábban dobbal és néha harsonával is szurkoló ultrák többsége is elmaradt, amikor a kapu mögötti szektorukat ülőhelyesre alakították át egy rosszul elforgatott tervrajz miatt.

Egy ideje már csak azok jártak ki a meccsekre, akik úgy érezték, hogy ha az ember tíz-húsz-harminc éven át tartozik valahová, akkor ne változzon meg a tizenegyedik-huszonegy-harmincegyedik évben sem. A nyugdíjasbérlet a helyi önkormányzat támogatásával fillérekbe került, néha volt a szünetekben tombola, amikor vásárlási utalványt lehetett nyerni. Egyszer két kiló pacalt is. Többen azóta is emlegették azt a napot.

A többiek, a meccsekre már ki nem járók azt mondták, cserben hagyta őket a csapatuk. A klubelnök egy szurkolói fórumon azt mondta, hogy ezek a többiek hagyták cserben a csapatot. Hogy szurkolni nem csak akkor kell, amikor jól megy a szekér, hogy a hűséghez is hűnek kell lenni. Az edző és a csapatkapitány komor arccal bólogattak. A következő átigazolási szezon első napján mindketten leléptek.

Persze a szurkolóknak is igazuk volt, a klubelnöknek is igaza volt. „Ez a szép az igazságban: ahány felől nézed, annyi arca van, olyan gömbölyű, mint a focilabda” – mondta Gogolák bácsi a szurkolói fórum után a Két Kancsóban. A társaság elgondolkodó bólogatással hallgatta a szavait, söröskorsókba merülve, unicumot szopogatva. Nem tudták, mit mondjanak erre. Sokszor nem értették az öreg Gogolákot.

Egyébként is hozzászoktak már a hallgatáshoz, meg ahhoz is, hogy nem értik, ami történik. Általában sem értették a világot, elszaladt mellettük az elmúlt húsz-harminc év, de azt pláne nem, ami a pályán történik. Csöndesen nézték a meccseket. Mélabús sóhajok, reménytelen legyintések, néha erőtlen felhördülések. „Bezzeg a hetvenes években a gyerek fülét be kellett fogni, hogy ne hallja, amiket egyesek kiabáltak” – mondta Hajzer úr, nyugalmazott dézsagyári művezető. Ilyenkor Gogolák bácsi bólogatott, nem hánytorgatva fel, hogy épp Hajzer úr volt az, aki kilencven percen át – plusz bemelegítés és szünet! – szidta válogatott trágárságokkal az ellenfelet, a bírókat, az MLSZ-t. Egyszer a pártot is. Utána néhány hétig nem látták.

A csöndhöz szokott pályán nagy felbolydulást okozott a mostani, szokatlanul hangos kiáltozás, amit szintén szokatlan jelenetek követtek.

A nézőteret a pályától elválasztó korláthoz Börzsönyi, a csapatkapitány szaladt oda. Saját nevelés, klublegenda. Fiatalon próbajátékon járt a Bundesliga II-ben, igaz, csak az osztrákban, de na, ez se jött össze akárkinek! A korlát másik oldalán egy hazai néző, bajszán sörhab, szakállába szotyihéj ragadt.

– Mi van, te, mit ordibálsz, te majom?

– Majom? Tudod, ki a majom, te nyomorult. Aki téged…

– Most hallgatsz el, vagy átugrok itt ezen a szaron, ugrok bele egyenesen az arcodba. Bele!

– Te nyomorult, a lábadat se bírod rendesen felemelni, egy cipőfűzőt nem tudnál átugrani! Mit emberkedel itt?

Már mindkettő a korlátot fogja. Börzsönyi nyakán kidagadnak az erek, a szakállas feje elvörösödik, verejték csorog le róla.

– Láttam, mit műveltél, láttam! Ezt ember nem viseli el…

– Mit műveltem, na mit, mondjad meg?

A játékvezető tétován toporgott körülöttük, végül is az incidens nem a pályán történik. Mit mond erről a szabálykönyv, vajon mit mond, van tennivalója lelátói incidenssel, vagy nincs? A partjelzői gondosan az oldalvonal mellett maradtak, mintha az életük múlna azon, hogy nem hagyják fel az itt-ott girbegurba fehér mészcsíkot.

– Ez neked technika? Ez neked… Ez neked… Ez mégis, mi a pöcsöm volt? Rossz nézni, úgy érsz hozzá…

– A pofádat, azt rossz nézni, azt. Okoskodsz itt, oszt annyit tudsz…

– Még a kezedet is használtad, bazdmeg!

– Onnan lehet okosnak lenni, bazdmeg te! Gyere ide, csináld jobban!

– Mondtam, hogy átugrok!

– Ugorj, bazdmeg, ugorj!

És akkor Börzsönyi lendületet vett, két kezével a szürkévé fakult egykor kékre festett fémcsövekre támaszkodott, és ugrott. Egyenesen a szakállasba akart ugrani, lábbal előre, bele ebbe a nagyhangú nyikhaj senkibe. Aki képes úgy enni a szotyit, mintha életében először járna focipályán! Micsoda szar technika ez, hát nem látott még embert szotyit enni? Ráharap, de aztán nem a szájában forgatja, majd úgy köpi ki bő nyállal, hanem kiveszi, és a kezével pattintja szét a héját. A pályáról is kiszúrta. Ki képes ilyen barbárságra? És a sört is csak lötybölgette, biztos azért, hogy kimenjen a habja. A kis nyálkupac. Sört hab nélkül. Szotyit kézzel. Azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Hát nem!

Börzsönyi átlendült a kerítésen, kitépte a szurkoló kezéből a szotyis zacskót, és zabálni kezdte előtte a magokat.

– Bekap, szétharap, nyelvvel kiszed, héjat kiköp, bekap, szétharap, nyelvvel kiszed, héjat kiköp… Olyan rohadt nehéz ez? – és azzal már a szakállas tátva maradt szájába dugta be az egész zacskót. – És a sört is, igyad, bazdmeg, igyad, ne csak lötyböld, te szarházi!

Három szekuritis szedte le a megvadult csapatkapitányt a szurkolóról. Nem tudta megmagyarázni a tettét, csak annyit motyogott, hogy már nem bírta tovább azt a színvonalesést, ami a lelátókat eluralta. Felfüggesztett eltiltást kapott, mindenki igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De hiába, Börzsönyiben, a klublegendában megtört valami. Akkortól kezdve álló nap csak szotyizott, mindenkit feltartott, ahogy előbb csak az edzéseken, majd a barátainak, végül az utcán bárkihez odalépve ismeretleneknek is a tradicionális szotyizási technikát mutogatta. Bekap, szétharap, nyelvvel kiszed, héjat kiköp. Most is ezt mondogatja, miközben orvosok és szakképzett ápolók dolgoznak azon, hogy a dolog ne hatalmasodjon el rajta még jobban.