Ritkán jut eszembe, sütötte le a szemét Gergő, mikor egy ártatlan mondatommal a nagyapjára emlékeztettem. Nem állt szándékomban fájdalmat okozni neki, de valahogyan megéreztem, ez a fiú valamit nagyon mélyen magába rejtve hordoz, pedig okvetlenül beszélnie kellene róla valakivel, különben a szervezete föllázad, és valamilyen autoimmun betegséggel válaszol az elfojtásra. Nem megy ki a fejemből azóta sem. Beszélnem kéne azzal a fiúval.

Gergőt pólyás kora óta ismerem. A földszint kettőben laktam, Gergőék, pontosabban Gergő nagyapja mellett, két és fél éve költöztem el a házból, amikor a körülményeim úgy alakultak, hogy a pedagógusi fizetésemből egyedül nem bírtam volna fenntartani azt a hatvanöt négyzetméteres lakást, amit annak idején friss házasként megvettünk a férjemmel. De most nem magamról akarok beszélni, napok óta Gergő jár a fejemben. Véletlenül futottunk össze az Árpád-hídon, az egyes villamosra vártunk mind a ketten, együtt utaztunk a Népligetig, ahol leszálltam, Gergő ment tovább a munkahelyére, de megbeszéltük, hogy hétvégén a suli melletti bisztróban találkozunk.

Nemcsak nagyapjának a szomszédja, hanem Gergő magyartanára is voltam négy éven keresztül, és amennyire visszaemlékszem, az évfolyamából ő volt az egyik legjobb diákom. Gimnazista korából arra a nagyon érzékeny, zárkózott fiúra gondolok, aki rengeteget olvas, néha egészen különös dolgokat, extrém sportokkal kapcsolatos vagy Forma–1-es szakkönyveket, ugyanakkor a legkülönfélébb kortárs regényekre is vevő volt, a többi fiúhoz képest toronymagasan kiemelkedő érdeklődéssel falta őket. Velük annak idején még jóval, de jóval könnyebb volt, mint ezzel a mostani gimnazista korosztállyal, náluk még nem okozott gondot a technika, a mobiltelefonjaikat egyszerűen csak hívásra tudták használni, nem a kezük vagy az agyuk nyúlványaként kezelték, így órán nem is kellett hadakoznom velük, hogy kapcsolják ki.

Gergő jó fél éve nősült, egyetemi csoporttársát vette feleségül, akivel rögtön az elején, elsőévesen összejöttek. Műszaki pályát választott, a lehető legjobbat, informatika, ha arra kerülne a sor, a világon bárhol el tudna helyezkedni a diplomájával. A felesége szintén, ritka jelenség, hisz ez többnyire fiús szakma, de Rita nagyon vagány, kung-fuzik, hátulról meg sem lehet állapítani róla, hogy lány, az öltözködése, a hajviselete, meg az egész habitusa alapján inkább fiúnak nézné az ember. Az az érzésem, igazából otthon is ő viseli a nadrágot, de szemlátomást jól kijönnek Gergővel ebben a szereposztásban.

Gergő szüleit is jól ismerem. Édesanyja szintén pedagógus, igaz, már nem sokáig, idén nyugdíjas óvónő lesz, apjának még van két éve, de ő bizonyára nyugdíj után is ugyanúgy dolgozik majd tovább a cégében. Szerette volna, ha Gergő is folytatja a családi hagyományt, de a fiút kevésbé érdekelte a kereskedelem, inkább a technika felé hajlott. Még a nagyapja alapította a kft-t a rendszerváltáskor. Eredetileg volt egy olasz partnerük, aztán idővel kivásárolták az üzletrészét, és a családban maradt a vállalkozásuk. Mediterrán termékeket forgalmaznak. Gergő nagyapja aktív korában a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott, aztán a rendszerváltás saját vállalkozásra kényszerítette, szerencséjére akadt ismerőse Olaszországban, akivel társulhatott, különben bajban lett volna, hogy mihez kezdjen az elbocsátás után. Miután meghalt a felesége, néhány évig egyedül élt a földszint kettőben, egészen addig, amíg unokája rábeszélésére magához nem vette az egyik kis tacskót a hattagú alomból, melyet Gergő a kerületi menhely hirdetésében látott. Így aztán Jani bácsinak lett egy kiskutyája, és attól fogva megváltozott az élete, munkába járás helyett Tacsit sétáltatta, a boltot pedig azóta is Gergő apja viszi helyette, bár az utóbbi időben egyre szűkül a mozgástere, épp a múltkorában mesélte, hogy most éppen ott tart, hogy azzal az egyetlen görög beszállítójával dolgozik, és az alapvető dolgokon kívül mást nem nagyon tud árulni. A bérleti díjak is az egekbe szöktek, úgyhogy jobbára online forgalmazza a termékeit. A tizenhat év alatt rengeteget változott a világ, azt is megérteném, ha meg sem várná a nyugdíjazását, és már holnapután azt mondaná, elég volt, én befejeztem, nem bírom tovább.

Gergő kicsit mindig kilógott a családból, de a nagyapjával jól megértették egymást, sokszor láttam őket együtt, amíg ott laktam. Kiskorában vitte magával mindenhova, akkor még reménykedett, hogy boltost faraghat belőle, aztán hamar rá kellett jönnie, hogy vétek lenne eltántorítani az unokáját attól, ami igazán érdekli. Gergő kétéves korában odaült az irodában a számítógépe elé, és ahogy a billentyűket nyomkodva hátraszólt neki, hogy nagyapa, most ne zavarj, mert én dolgozom, abból ő már sejtette, hogy ez fiú nem fogja továbbvinni a családi vállalkozást. Legfeljebb szoftvert fejleszt majd a biztonságosabb nyilvántartáshoz, de nem fog bíbelődni vámkezeléssel, ÁFA-visszaigényléssel és egyéb adminisztrációs teendőkkel, ami elengedhetetlen velejárója az üzletvezetésnek. Kisebb korában még azt mondta, ő tudós lesz, föltalálja majd a beszélő és beszédértő számítógépet, és akkor nem is kell majd írni, elég lesz megmondani neki, hogy mi a feladat, és a gép magától végre is hajtja. Nem telt sok időbe, Gergő közben még nem is tudott egészen felnőni, amikorra ez már működött. Ha hallaná, biztos elmosolyodna, és kiegészítené azzal, hogy akad még néhány terület, ahol lehet javítani a helyzeten.

Nem szívesen, de egyetem után hosszas nógatásra összeállt három volt csoporttársával, ők rábeszélték, mondván hogy nagy üzlet a játék, nyerőautomatákhoz szoftvert fejleszteni a legjobb biznisz. Egyszerű a szabály, bizonyos időközönként hagyni kell nyerni a játékost, különben megunja és nem ül oda többet a géphez. Gergő gondolkodási időt kért, és három napon belül kész volt a válasszal, rábólintott, magában pedig azt mondta, legalább az egyikünknek be kell járnia, egymás agyára fogunk menni, ha mind a ketten itthon dolgozunk. Nem tudom, Rita pontosan milyen szoftvereket fejleszt, nem kérdeztem, amikor legutóbb találkoztunk, vetőmag-osztályozásról beszélt, de nem érdeklődtem a részletek iránt, inkább Gergőt kérdeztem, hogy van, hogy megy neki a fiúkkal. Rita akkor mondta, hogy álmában sokat beszél, forgolódik, és ha időnként csuromvizesen fölriad, olyan, mint aki nem is tudja, hol van.

Tizenhat és fél évet élt Tacsi kutya, és miután elvitték, Jani bácsi másnap reggel már nem ébredt föl. Ott voltam, láttam, Jani bácsi megállt az ajtóban, ökölbe szorított kezével a szemét dörzsölgette, egyre csak ingatta a fejét, és azt mondogatta, inkább engem vittek volna. Így utólag visszagondolva mondom, de akkor nem tudatosult bennem, pedig láttam azt a villanást a szemében, amiből sejthettem volna, hogy a kisöreg valamin töri a fejét. Ilyenkor, május legelején történt. Május elseje talán akkor is hétfőre esett, mint most, Jani bácsi készült a ligetbe a kutyával, de Tacsinak már nem volt ereje fölállni. Jani bácsi mondta is, hogy nem éri meg a holnapot. Nem tudtam mivel vigasztalni, nem nagyon értek a kutyákhoz, macskám sincsen, csak egy pár hullámos papagájom, Csucsu és Rozi, és hirtelenjében mondtam, amit elsőre gondoltam, hogy előbb-utóbb minden seb begyógyul, minden veszteséget túlél az ember vagy valami ehhez hasonló közhelyes vigasztalást. Jani bácsi nem túl meggyőzően bólintott, és másnap reggelre halott volt. Én hívtam föl Gergő apját, mert hiába csöngettem, Jani bácsi nem nyitott ajtót, pedig tudtam, hogy még nem mehetett el, meghallottam volna, hat óra óta fönn voltam. Arra nem gondoltam, hogy Tacsi nincs, miatta szokott korán kelni, és pontosan reggel hétkor vitte le először sétálni, mindig hallottam a vakkantást, amikor elindultak. Jani bácsi már nem élt, amikor kijöttek a mentők. Utólag azt gondoltam, talán jobb lett volna, ha nem csöngetek be, hiszen segíteni sehogy sem tudtak rajta. Nagyon nagy mennyiségű altatót vett be, és a boncolás során kiderült, hogy előbb megállt a szíve, mint hogy a gyógyszerek hatni kezdtek volna.

Jani bácsi annyira össze volt nőve Tacsi kutyával, hogy senki sem csodálkozott rajta, amikor utánahalt. A felesége halála nem viselte meg ennyire, mondta némi rosszallással a hangjában a fölötte lakó, nagyjából vele egyidős özvegyasszony. Erre nem tudtam mit mondani, tanácstalanul tártam szét a karomat, honnan tudhatnánk, mi járt Jani bácsi fejében. Én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy tizenhat és fél éven keresztül az a kutya tartotta életben. Ha tudta volna, hogy megáll a szíve, biztos nem vette volna be azt a sok altatót.

A lakásban két évig albérlők laktak, őket nem zavarta, nem is tudták, hogy ott halt meg a tulajdonosa, különben meg ha belegondolunk, jószerivel talán nincs is a városban olyan lakás, amelyikben valamikor ne halt volna meg valaki. Talán az egészen újépítésűekben, de a mienk, helyesebben már Gergőéké persze nem olyan, lassan hetven éve is lesz, hogy átadták. Téglaépítésű, még bőven a panelprogram előtti időkből. Örültem, amikor Gergőék beköltöztek. Szépen felújították, áthívtak a lakásavató bulira, nyomokban sem emlékeztet arra a hajdanira, ahogyan még a Jani bácsi idejéből emlékeztem rá.

Nem tudom, miért volt bennem tudat alatt a késztetés, miért nem tudtam magamban tartani a kérdést. Egy ártatlan mondat volt, de meg vagyok győződve róla, ha pillanatnyilag fájdalmat okoztam is vele, Gergőt rá kell döbbentenem, hogy valami nincsen rendben, az elfojtott érzelmek, elnyomott képek később visszaüthetnek. Mintha a nagyapádat láttam volna, valahogy így kezdődött a mondatom, ez a része üthette szíven Gergőt, és utána kezdtünk beszélgetni róla, ő utalt is rá, hogy abban a lakásban halt meg, ahol most ők laknak. Én botor, önkéntelenül megkérdeztem, hogy nem zavarja-e a tudat. Nem kellett volna. De talán jobb így. Magam sem tudom, mindenesetre a kérdésem hallatán Gergő arcából kiszökött a vér, és lesütött szemmel csak annyit válaszolt, ritkán jut eszembe. Mintha elnyomta volna magában a mondata folytatását, elképzeltem, amint álmából fölriadva körülnéz, mert a nagyapja hangját hallotta, amint tisztán, érthetően meséli neki a halála körülményeit. Hogy azért ment, mert hallotta, ahogy Tacsi hívja, menjen utána. Hátranézett a szobaajtóból, mint régen, amikor kölyökkorában hol finomabban, hol direktebben figyelmeztette, hogy ideje sétálni indulni. Álmában olyan volt, mintha élne, Tacsi a nagyapának, a nagyapa meg Gergőnek. Meg kellett ráznom a fejemet, hogy elhessegessem magamtól a gondolataimat. Nem lehet, képtelenség, hogy Gergő rosszat álmodjon a nagyapjával, hiszen annyira szerették egymást. Lelkiismeret-furdalása sem lehet miatta, hiszen nem hagyták magára, mindennap jött hozzá valaki, vagy ő, vagy a szülei.

Annak a jele, hogy vigyáz rád föntről is, vagy ahol éppen van a lelke, ezt mondtam Gergőnek, nem tudom, mennyire sikerült megvigasztalnom vele, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól tettem, hogy ezt mondtam. Ha a hétvégén egy kicsit is közelebb tudok hozzá kerülni, alaposan ki fogom faggatni. Persze nem szeretnék rárontani, inkább csak finoman. Van elég tapasztalatom, értek az ilyesmihez. Az is lehet, hogy előtte még fölhívom Ritát, és megkérdezem, mit gondol erről, mert engem aggaszt, hogy Gergő nem alszik jól mellette.

(Fotó: Szepesi Dóra)