Lehet-e meghökkentőbb látvány egy gyönyörű fiatal nőnél a falhoz állított tolóágyon, mindenféle lestrapált betegek társaságában?

Egész délután ott feküdt, szinte mozdulatlanul, csak a fejét emelte fel egyszer, amikor az ápolók a halványzöld neszesszerét a nadrágja takarta térdére helyezték, vagyis kicsivel följebb, a combja hajlatára. Ezenkívül talán ha két alkalommal fordította még fejedelmi arcát, végtelen szelídséggel a folyvást locsogó sokadalom felé. Egyedi mintázatú sötét, ünnepi ruhájában, lazán feltűzött romantikus frizurájával, fegyelmezetten feszes mozdulatlanságában olybá tűnt az őt lopva szemlélő K. számára, mint egy idetévedt hercegnő, aki a szokatlan környezetben is bizton őrzi titkát, méltóságát.

Ilyen tökéletes teremtés ugyan mit keres a nyúzottak társaságában? Neki aztán tényleg nem illik betegnek lennie. De hát beteg-e, vagy csak ledőlt egy hosszú séta után megpihenni, akárha a tengerparton napfürdőzne, és nem a sürgősségi belgyógyászat folyosóján várakozna bokáig feketében, mezítláb – tűnődött magában K. Formás, ápolt lábát még annyira sem mozdította, mint a fejét, ujjain nem látszott horzsolódás, kivörösödés, de még fikarcnyi száraz bőrkeményedés, sárguló hámlás sem. A rüsztje kissé lehajtott tartásban, mint Krisztusnak a keresztfán, ám míg Isten fiának szögek által kényszerítve, ennek a teremtésnek az eszményi nőiesség ösztönös tartásával. Viszont senki nincs vele, mellette, nem kísérte el rokon, barát – ezen hosszan töprengett K. Volt ideje gondolkozni, mivel maga is tolóágyon feküdt a nővel átellenben, a folyosó másik oldalán. Miért nem kísérte el a férje, a gyereke, akárkije? – morfondírozott tovább, és már-már megszólította a mellette elhaladó ápolót, szíveskedjen legalább egy törlőkendőt ráhelyezni a hölgy csupasz lábfejére, hisz bizonyára fázik. Jóllehet sem reszketést, sem libabőrözést nem lehetett észlelni a mezítelen bokán. Vajon miért nincs lábbelije, miért vette le vagy vették le róla, és hová tették, ha levették, nem látni a környezetében, pedig nyilván kellett legyen cipője, hiszen nem kórházi köntösben fekszik, sőt kifejezetten ünnepies az öltözéke, még ha gyászosan fekete is? A frizurája sem közönséges, bizonyára fontos megjelenésre készítette a fodrásza, talán eljegyzésre, bálra, aztán történt, ami történt, ez lett a vége: sürgősségi ambulancia…

A folyosó keresztirányban elágazott, a falak mentén végig kórházi padok sorakoztak megannyi fájdalmas ábrázatú alakkal, kik megállás nélkül sóhajtoztak, locsogtak, egyedül a nő volt fejedelmien nyugodt, szótlan.

Egy tolószékes mamira erélyesen rárivallt a nővér, hogy ne tömje a sütit a szájába, mert megfullad. Mire a mami felélénkülve kikérte magának: mit kiabálnak ővele, neki kitűnő a hallása! Aztán egy idős férfi érkezett az idősödő fiával, akik máris heves vitába szálltak egymással: – Ne hazudj, te azt jól tudtad!... – Nem tudtam. – De tudtad, ne hazudj!...

Hová csöppent ez a nő? – merengett el K. – Pont ezt a brancsot kellett kifognia. Mozog-e a lába? Lehet, hogy deréktól le van bénulva? Akár a felesége… a teljes fél oldalára… már több mint egy hónapja?!... El lehet azt viselni? Lehetséges ekkora önfegyelem a bajban? Körülötte a hangoskodók zavaros hada, míg ő némán és mozdulatlanul is az eszményi tökéletesség.

Nyílt az ajtó, a hátsó, és egy hosszú hordágyat hoztak be az előtérbe. Két szürke fémrúdon kopottas, fekete vászon – ennyiből állt a hordágy. Meglehetősen viseltes eszköz, gondolta K., bizonyára sokat használják. Két egyenruhás alak hozta, két gyászhuszár, mert akkor már gyanította K., hogy kik ők, mivel foglalkoznak, főleg hogy fekete egyenruhát viseltek, a kezükön fehér kesztyű, plusz még egy gondosan összehajtogatott stóla is volt az egyik huszárnál. K. eddig úgy tudta, a stóla csakis a papot illeti, ő fonja rá a keresztelendő pólyájára, az eskettek csuklójára, vagy zárja vele össze a haldokló kezét utolsó óráján.

Várták a liftet. S amíg várakoztak, egyszer csak odaállt melléjük a takarítónő, talpig fehérben. Fehér a feketével szemben.

És mindjárt kérdezett is valamit a két férfitól, meglehetősen vidáman, jókedvűen.

Mire azt a választ kapta az idősebb gyászhuszártól, hogy: azt ki kell érdemelni.

K. nem jött rá, mit kellene kiérdemelni.

Közben a válaszoló huszár előtt kinyílt a liftajtó, a férfi határozottan belépett a fülkébe, kivett egy kulcsot a zsebéből, és bent a liftfülkében otthonosan kinyitott egy titkos ajtót, pontosabban a fülke egyik oldalfalát nyitotta be. Minek következtében jelentősen kiszélesedett a fülke tere. Azután határozottan visszalépett, fölvette a földre fektetett hordágyat, és bevitte a fülkébe, ahol is újra lefektette, ellenőrizendő, befér-e így, fektetve. Befért. K. érdeklődve nézte a liftben bekövetkezett változást, még sosem látott ilyen tágítható fülkét, s csak lassan kezdett derengeni számára, hogy mi végre is ez a nagy átalakítás. Igen, majd visszafelé, lefelé jövet lesz fontos a hordágy fekvő helyzete – állapította meg magában –, amikor az elszállítandó terhet hozzák… S mindjárt az a gondolata támadt, ha ő most nem lenne itt, pont ezen a helyen, akkor lehet, sosem tudja meg, hogy egyes kórházi liftek fülkéi tetszés szerint alakíthatók. Hacsak nem – ötlött föl benne hirtelen fordulattal –, hacsak nem: igaz az állítás, miszerint halálunk órájában még képesek leszünk kívülről szemlélni önmagunkat és környezetünket, azaz a testet, amit épp levetünk, a porhüvelyt, melyet a lelkünk épp elhagy, hisz úgy akkor igenis mód nyílhat még utoljára, akár egy ilyen extrém liftfülkének a fölfedezésére is…

A takarítónő, továbbra is kicsattanó jókedvvel, a hullaszállítókkal együtt lépett a fülkébe, azután behúzták maguk után a belső ajtót, s a lift egy éles kattanással elindult velük fölfelé.

K. nem is kívánt tovább foglalkozni velük, inkább újra az átellenbeli szomszédja irányába fordította tekintetét. Vagyis arrafelé, ahol az imént a hölgyet látta. Viszont a nő már nem volt ott. Felszívódott. Nem volt sehol. Csak az ütött-kopott tolóágy állt a fal mellett, rajta egy ráncos képű, öreg mami feküdt féloldalasan, s mintha incselkedne K.-val: arcát félig takargatta durva szövésű fejkendőjével.

Abban a pillanatban K. halálosan megrettent. Teljesen összezavarodott gondolataiban. Nem értette, mi történhetett. Igazából semmit sem értett. S amint a rendelő ajtaján kilépő főnővért megpillantotta, villámsebesen fölcsapta, föllendítette mindkét karját a magasba. Mert halasztást nem tűrőn tüstént szólni kívánt vele. Rém fontossá vált számára, hogy megkérdezze: lehetséges-e (szerinte nem, teljességgel lehetetlen), hogy ő az imént ekkorát tévedett volna, netán hallucinált, nem, olyan nem lehet, hiszen ő még csak nem is beteg igazán… jó, kicsit túl lett terhelve az utóbbi időben, azért ájulhatott el otthon egymásután… de hát magához is tért mindannyiszor… kivéve ezt a mostani, legutolsó esetet, ugye… Igen, mindenképpen föl akarta tenni a nagy kérdést a főnővérnek totál élesben, bízva benne, hogy megnyugtatja majd a válasza. Ám a főnővér levegőnek véve őt, egyszerűen elrohant mellette a folyosón, valamilyen zörgő iratokat lobogtatva a kezében. K. pedig végképp úgy maradt, feltartott kezekkel – dupla felkiáltójelesen –, tehetetlenségében odafagyva a tolóágy ócska vasához.