„El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít.”
(Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek)

Ó, ha megválaszthatnánk, milyen is legyen életünkben az a bizonyos utolsó ösvény, amikor már látjuk Kháron ladikját, és tudjuk, hogy ránk vár. Ha akar, ha nem, egyszer csak odaér az ember. Lehet ez az ösvény olyan, amin kitántorog a világból, pedig inkább elosonnia volna jó. „Talán eltűnök hirtelen”, ahogy József Attila reménykedett, mondogatom. De ha nem sikerül, szeretnék legalább valamiképpen megmaradni annak, aki voltam, vagy legalább maradjon valami belőlem, amikor végképp megállítja az időt a sors. Megmaradt Alice-nek, mondja a mottóként idézett filmcím. Megmaradt Áginak, mondhatom, ifjúságom egyik legszebb barátságára gondolva.

Amikor először láttam Fellini Amarcordját, nem jártam utána, mit jelent a filmcím. Nem mintha Fellini filmjeiben formás, könnyen követhető történeteket várna az ember, az Országúton az egyetlen kivétel, de utólag fontosabb ez a cím, mint gondoltam. A hetvenes években a hangsor a szerelem szóra (amore) emlékeztetett. Akkor arra akartam emlékezni. Nino Rota zenéje is erre indított. Pedig a szép hangsor tájnyelven annyi, hogy „emlékezem”. Emlékek jönnek-mennek, aztán a történetdarabkák egyszer csak egymásra találnak, és történetekké lesznek bennünk.

Az én amarcordom legfeljebb hasonlíthat ehhez. Ráadásul csak az út végére figyel. Onnan néz vissza, onnan csodálkozik rá az életre. Nem akar búskomor lenni, a létezés örömét sem tagadja. Amikor 1976-ban először láttam Szabó István filmjét, a Budapesti meséket, nem érintett meg a Bánsági Ildikó alakította fiatal lánynak az a mondata, hogy „csak az öregségtől félek”. Ki se hallatszott. Mostanában beleborzongtam. Azt se éltem át igazán, hogy ebben a filmben Kosztolányi villamosa kel életre. Szívesebben gondoltam arra, hogy a film hősei mégiscsak megpillantják a várost, talán oda is érnek, hogy a szenvedésekért van kárpótlás, és nem kiáltja el magát valaki, mint az Esti Kornélban, hogy „végállomás”. Mintha a halál és az öregség tabuk lettek volna akkoriban. A világban is, bennünk is. Pedig az idő múlása (bármily hihetetlen) alapjában véve jó dolog, messzebbre látunk, távolabb. Igaz, ijesztő is lehet az ilyen pillantás, de csak az nem történhet meg, hogy egyszer ne számítson a mai meg a tegnapi nap, mert volt, van. Megéltük, átéltük, a mienk volt.

Ági volt a legokosabb egyetemi csoporttársam. Lehet, hogy egyedül vélekedem így. Kétségkívül nem ő volt a legműveltebb, az indexe szerint messze nem a legjobb, nem volt különösebben szép, csak nagyon bájos, csinos, rakoncátlan göndör barna hajfürtjeiben is ott volt az öröm, hogy él. Nem vetélkedhetett Flórissal, aki Pannonhalmáról hozott káprázatos tudást. Évával, aki az egyetemi évek előtt New Yorkban művészettörténeti stúdiumokat hallgatott, féltucat nyelven beszélt, és gyönyörű volt. De Ági maga volt az élet. Villámgyors felfogással és nem akármilyen memóriával. Gyorsabban tanult mindenkinél. Kevesebb ideje volt rá. Egyszer csak ripsz-ropsz felsőfokon beszélt németül. Egy másik diplomát is szerzett később. Könyvek között élt, könyvtárban dolgozott, főiskolákon tanított, és az életet mindenestől akarta, „ide nekem az oroszlánt is” bátorsággal. Húszévesen szerelmes lett, fogta magát, férjhez ment, és két kisfiút szült a diplomáig. Igaz, mindig, mindenhonnan elkésett, úgy esett be a padba az előadásokon. Pörgött, megállás nélkül. Ha Kosztolányi villamosára gondolok, ő nem ácsorgott sokáig a megállóban. Ügyesen, leleményesen kapaszkodott. Harcolni is tudott, pedig sose bántott senkit, nem tolakodott. Valószínűleg ülőhelyet is gyorsan kapott. Én meg túl sokáig ácsorogtam a megállóban, aztán valahogy besodródtam, leülhettem, s most nézelődni is van időm. Ági hallotta meg először azt a szót közülünk, hogy „végállomás”. Csaknem két éve már.

Emlékezetes napon született a barátságunk. 1963. november 22-e volt, Péntek. Az egyetem régi épületének első emeleti előadójában filozófiatörténeti előadást hallgattunk. Ági elkésett, szorítottam magam mellett helyet. És próbáltunk figyelni az ókori bölcsekre. Nem sikerült. Tekintetünk egyébként szüntelenül az épülő Erzsébet-hídra tévedt. Nem tudtunk betelni vele. Majd a diplománkkal felavatjuk, mondogattuk, de a híd előbb készült el. Azon a pénteki napon azonban kivételesen senki se törődött a hidunkkal. Délben, fél egykor Dallasban megölték az Egyesült Államok elnökét, John Fitzgerald Kennedyt. Már láthattuk a televízióban. Akkor még azt hittük, holnapra minden kiderül. De nem. Az amerikaiak harmada ma sem hisz a magányos gyilkosban. Kereken hatvan éve kételkedik. Lee Harwey Oswald mellett villámgyorsan gyanúba került a CIA, az FBI, a Pentagon, a KGB, Fidel Castro és az alelnök. Talán akkor, azon a pénteki napon új korszak kezdődött a világban, amelyben nem derül ki a bűn, az igazság elrejtőzhet, a rejtélyek kuszálódnak, a szenzációk elhamvadnak, idővel el is felejtjük őket. Mindig, mindenhol, minden megtörténhet. Mintha addig az ártatlanság korát éltük volna, pedig dehogy. De ez a világ mégis olyan elképzelhetetlen volt, mint nekünk fiataloknak akkor az öregség és a halál.

Sose fanyalogtam közmondásokon. Jobbára osztottam is őket. De van kivétel. Abban, hogy jobb félni, mint megijedni, sose hittem. Inkább hozzák rám néha a frászt, mondtam Békés Pál egyik mesehősével együtt. De hogy ennyiszer?! Na de most már elég! Ezen az utolsó ösvényen vannak legyőzhetetlen rémek, belopakodnak az életünkbe, ideig-óráig nem veszünk róluk tudomást. Képzelődünk, tán nem is igaz az egész. Aztán meg elbizonytalanodunk. A hajóhinta mozgásához hasonlatos állapot. Cserben hagyhatnak bennünket a szavak, és hiába keressük őket. Elfelejtjük, hol vagyunk, és hiába is eredünk az eltűnt idő nyomába. Mindez sokáig tabu volt. Lehetett rajta elnézően mosolyogni, viccelődni. Az irodalomban talán sose volt tabu, de „főszereplő” sem. A művészet egésze azonban mintha a 21. században fedezte volna fel magának az öregséget. Sokféleképp nézett vele szembe. Többnyire megrettenve, őszintén. Lehet, hogy van szerepe ebben annak, hogy az öregkor iránt mélyebb, bonyolultabb, részvéttel telibb, őszintébb érdeklődés támadt. A tudomány révén is többet tudunk róla. Nőtt a korosztály létszáma. Jobban látszik minden, ami probléma. Reményszámba megy, hogy jó néhányan művészként csak nőttek az idő múlásával (Helen Mirren, Judi Dench, Maggie Smith). Avagy nálunk például Dayka Margit. Egyre nagyobb színésznő lett.

Többet beszélünk az öregségről, és félünk tőle, ha akarunk, ha nem. Botor módon hisszük, hogy velünk sok minden nem történhet meg, s ha mégis, akkor majd csoda esik, megkerülnek az elveszett szavak. Előkerül a múlt, megismer bennünket, aki elfelejtett. (Anyánk négy évig négy gyerekét nem ismerte meg. És apánkat várta, aki már harminc éve meghalt. „Ha ma se jön, vége ennek a kapcsolatnak”, mondta. Csak a szerelem nem ért véget benne.) Nincs határa bennünk az ámításnak ilyenkor. Talán nem is lesz. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Ági áll az Üllői úti fák alatt, és keresi a házat, ahol ifjúsága óta lakott. Pedig valahogy így kezdődik. Hogy a művészeti alkotásokat mégse áztassa könny és ne fulladjanak nosztalgiába, azon három dolog segít: az irónia, a humor és kegyes hazugságként a remény.

Mindig visszafele nézek. Képek elevenednek meg bennem: kézről kézre adjuk Ági pólyás kisfiát; marxizmus-jegyzeteinket leúsztatjuk a Dunán; skót juhász kutyánkkal szaladgálunk a Balaton partján; gyerekesen örülök (mások meg is rónak érte, nem illik hozzád), hogy óraadó a főiskolánkon, és ezentúl hetente látjuk egymást; örömmel küldöm neki az első könyvemet; ülünk egy nagy asztal körül, mi, a csoporttársak, és évtizedek múltán is mindent meg tudunk osztani, a másik gyászát is. A többiek tragikus története a miénk is. Arról a „bizonyos végről” csak egyetlenegy kép él bennem. Ági az otthonában, kedvenc foteljében ül. Részvéttel, szeretettel ápolják éveken át. Az ölében könyv reggeltől estig, mint mindig. De most időnként fordítva. Mindegy is már, de ettől valahogy mégiscsak megmaradt Áginak.