A mai napig emlékszem arra az őrjöngő félelemre. Voltaképpen pánik. Kifejező képek vannak róla, a családi albumban sorakozik néhány Smena géppel rögzített fekete-fehér fotó, a térdzoknis, kantáros gatyás kis csávó föl és alá rohangál, ordít és sikoltozik – egy hisztériás rohamot kapott gyerek. Mintaeset. Talán azért emlékszem elég tisztán erre a magamra, mert gyerekként még nem volt rám jellemző a dühkitörésnek az a fajtája, de ott akkor, azon a helyen olyan érzelmi kezelhetetlenség részese lettem, ami az életem végéig velem marad. Hát, mit mondjak, marad is.

A Hősök terén történt.

Nincs város, nem lehetséges olyan városi képződmény, ami nem bír olyan nagy, üres placcal, mégis a város szívének illik tekinteni. A vásár helye. Az ünnep helye. A fölvonulás helye. A virrasztás helye, össze lehet gyűlni emlékezni. Az ilyen helyeket lehet a város szívének tekinteni, városszív minden metropoliszban akad, és például Párizsban a Diadalív környékén vagy Berlinben a Brandenburgi kapunál megállás nélkül kergeti magát az élet, azonban a Hősök tere Budapesten nem ilyen. A Hősök tere szerintem nem lett Budapest szíve. Pedig zajlottak ott világraszóló események, gyűlt össze sokszor is több százezernyi városi ember áldást osztogató egyházfők, olcsó, de hatásos kompromisszumot kínáló kommunista és újratemetést celebráló reformisták miatt, de az egyedisége megmaradt. Mi a Hősök tere? Nekem mintha az emberi test szívét az ülep fölé, a gerinc végénél helyeznék el, olyan. Beraksz egy nagy foltot a fenék fölé, dísznek. A Hősök tere kitaláció eredménye, de nem természetes alakulása egy városi életmódnak, egy történelmi idea igazán megalomán megformálása. Mit mondjak, egy besenyő, aki ezer éve a fiúk nyomában lihegett, megmosolyogta volna, de azért a dolog csodaszerűségét sem szabad vitatni, megmarad a nép, szerveződik, ellenáll, modernizálódik és elárulja magát, és mégis. Jó. Egy főtér, ahol a piac tartja a város szellemiségének különböző színeit ötszáz vagy ezer éve, ilyen is, meg nem is. Tudok felelőtlenül merész kijelentést tenni. Annak az őrjöngő kisgyereknek, aki pánikrohamot kapott a fehéren nyújtózó tér súlyos levegőjétől, a múzeumok monstrumaitól, a tér fölé emelkedő iszonyatos szoboralakok csoportjától, akik mintha az egyéni, személyesen kisszabású, és ettől szerethető, és ettől személyes intimitással alakuló emberi életet abuzálnák a maguk rémületes históriai bizbaszával, mélységesen igaza volt. Ordított, futkosott, tombolt. Mi van itt?! Mi ez?! Ott zöldül a tér mellett a Városliget, foltos törzsű, régi fák, zöld fűszőnyeg, fürdő. Épültek ott további múzeumok, nem föltétlenül, legyenek bármilyen impozánsak is, egy urbánus liget jellegének az erősítésére. A liget a személyes jelenlétet, az intimitás lehetőségét kínálja, napsütés, árnyék, levelek tánca.  

Hát itt, a Hősök terén, apukám, csak beszarni lehet.

Él az ember az asztal alatt, katonákat állítgat, ábrándozik az ágyban, az árokparton békákat számol, gazzal kardozik a kertben, aztán egyszer csak itt van egy ilyen izé, mi… hiszen szavai sincsenek rá. Az első, emlékezetes budapesti élmény. Elmenni a Hősök terére és rohamot kapni.

Most már negyedszázada itt élek, ebben a városban, Budapesten. Sok helyen próbálgattam a túlélést, az ideiglenes tartózkodást, belső migrációt, a végletes maradást, mindegy is, de mint helyet a Hősök terét azóta sem szeretem. (Hová lehet itt menni? Mit lehet megszólítani? Ki kérdez itt meg engem? Hol vagyok, egyáltalán? Kik azok az emberek, mit akarnak? Egy fűszál?) Nem szeretem az Andrássy utat sem. Nem szeretem a környékét, a nagy, súlyos, boldogtalan csöndjét, öntelt magába zárkózását. Nem szeretem itt, Pesten a Dunát sem különösképpen, bár többször megértettem, hogy lehet a szív tárgyává tenni mégis, ez nagyon fontos fölfedezése egy olyasféle korlátolt embernek, aki a Tisza elkötelezett híve, aki azt mondja, a Tisza forever, és jó, nézem sokat a Dunát, léptékek, finomságok, a nagyság dölyfe, hosszú, rozsdát is vonó vashajók, vonták, Nádas Péter véres lúdtollal írja rémregényét az egyik szigetéről, puszi. Látképek a Margit hídról. Az Országház esti fényben. Na, persze. Meg a hátam közepe, de tényleg, de nem is azért, mert tudom, mi megy ott, abban a szörnyű morális bordélyban. Annyi sok mindent nem szeretek Budapestből, hogy ezen éppenséggel magam is elcsodálkozom, ez az érzésem egyáltalán nem igazságos és nem is helyénvaló, és nem is képviselik azt az összetett érzelmi egészet, azt az elfogódottságot, amit hirtelenjében nem is tudok megfogalmazni, vagy legalábbis eddig nem tudtam megfogalmazni, hogy nagyon szeretek itt, és hogy miért. Budapest. A legjobb dolog, amit valaha átéltem lakhatási illetőként. Belvárosban élek, történelmi kis park, könyvesbolt, pék és rengeteg fodrász. Nem adnám föl semmi pénzért a helyet. Jó, egy városnak annyi arca van, közhely. Egy ekkora város soha nem alszik, közhely. Különben alszik, vasárnap reggel olyan üres tud lenni, hogy Újpesten fölülnek az ágyban egy hevesebb kőbányai szívdobogástól. Barátok élhető körei? Jó, közhely ez is, tudom. Belvárosban lakom, egykori védett házak, egykori kisvendéglők, egykori órások, mosodák, zsidó zöldségesek, valaha volt gyártelepek, meglett nagyregények – Déry – környékén. Lengyel Péter, Békés Pali, Bächer Iván világa. De a hely, ahol én élek, biztosan nem üres. Mindenütt magában beszél, mint egy hajléktalan, a múlt. Nincs kürt, trombita, dobpergés. Nem óriás placc, amin gazdátlanul rohan át a szél. Erkélyre járnak a cinkék, a szarka. Az elbeszélés hiábavalósága és mindenhatósága hallik minden utcaszögből és kapualjból, és ezt a nagyzenekari zenét, ami olykor magától fogy el, magától ürül ki, hogy aztán fütyülve, dúdolva, ujjal kopogva, tapsolva és halkan énekelve újra megtalálja, kevés magyar város tudja Budapesten kívül.

Az a kisgyerek meg azóta is rohangál és sikoltozik valami rettenetes ürességben.