Lotti az ágyban ül, fölpolcolt nagypárna tartja a hátát. A haja csinosan összekócolva, a nyakában selyemkendő. A ráncok, amelyeket a hónapok óta tartó szenvedés karistolt az arcára, csak vonzóbbá teszik. Kezében karcsú pezsgőspohár. Koccintásra emeli. Egy királynő, aki törvénynapot tart. Már tudja, hogy legyőzi a betegséget. Ez a legszebb fénykép róla. A komódon áll, aranyfüstös keretben.

Bogár János fodrászdája jól menő üzletnek számított, János és Lotti már házasságuk első évében meg tudták venni a szülői ház hátsó traktusát az Ív utcában. Három forgószék volt bekészítve a hatalmas tükrök elé, a dohányzóasztalkán napilapok, színes magazinok, sárga borítékos könyvek hevertek, a tükrökkel szemközti falnál burák sorakoztak.

A borbély sokféle néppel érintkezett, a fodrászüzlet olyan, akár a piac. Soha nem mondták ki, de mindketten tudták, hogy ő hozta haza. János szervezete ellenállónak bizonyult, Lotti azonban egy éjszaka lüktető fejfájásra ébredt. Az álomtól kába János megsimította a homlokát. Forró volt.

Másnap Lotti ágyban maradt. Munkába indulás előtt János hideg vizes kendőt csavart a csuklójára, a nyaka köré, és a homlokán is elegyengetett egy vastagabb nedves zsebkendőt. Napközben többször hazaszaladt, és kicserélte a borogatást. Estére Lotti láza felszökött. A legvizesebb kendő is azonnal átmelegedett a végtagjain.

A doktor, akit hívtak, csöndben, szakszerűen dolgozott. A vizsgálat végén fölegyenesedett, és megkérdezte Jánost, köpött-e a beteg vért. Nem köpött. A doktor összecsomagolt, és megnyugtatta őket, hogy nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. A következő napon Lotti megtántorodott a fürdőszobában. Belekapaszkodott a mosdókagylóba, vadul kalapált a halántéka. Aztán két erős rúgással föltört benne a hányinger. De csak vért köpött. János délután talált rá, félájultan pihegett a kádnak dőlve.

A szanatórium vezető orvosát Sebőknek hívták, aki nemcsak azt tudta, hogy a szulfonamid tartalmú gyógyszerek hatásosak a tuberkulózis ellen, de azt is, hogy ha mégsem használnak, érdemes újfajta gyógymódokhoz folyamodni. Ezek egyike a töltés volt. Sebők a tüdő alá egy vékonyka injekcióstűvel levegőt pumpált, amely összepréselte és ezzel elsorvasztotta a fertőzéstől kialakult kavernákat és gócokat. A pirulák rövid időre csillapították Lotti őrjöngve emelkedő lázát, éjszaka azonban újból megtámadta a köhögés. János fizetett, mint a katonatiszt. De a töltés sem érte el a kívánt hatást. Lotti lesoványodott, arcszíne hol lángvörös volt, hol sápadt, akár a viasz, és folyton az ágyat nyomta.

Nem fog meggyógyulni a fiatalasszony, közölte vele Sebők. Morbus hungaricus. Akkor hazaviszem, mondta neki János. Nem tehetünk semmit, tárta szét a kezét a doktor. Tudom, mondta János. És érméket dobált a szanatóriumi telefonkészülékbe.

1944 késő tavaszán, a Szent Jobb napján a város egyetlen taxiautója szállította haza Lottit, aki út közben János vállára hajtotta a fejét, és szótlanul nézte az elsuhanó tájat, a remeteerdő fáit, a Köröst, a művelés alá vont szántóföldeket.

A következő hetekben feltűnően javult az állapota, kiült a ház elé parolázni, és játszadozott az Ív utcai kicsikkel. Már kézbe vette a fakanalat is, de még mindig a nővére, Teréz marhahúslevese bizonyult a legtáplálóbb eledelnek. Teréz ötlete volt az a recept is, amely biztos gyógyírt jelentett a bakteriális fertőzésre: rumot öntött egy dunsztos üvegbe, vizet kevert hozzá, és egész citromot, valamint tojást tett bele héjastul. Lezárta az üveget, és három napig állni hagyta a keveréket. Ezalatt a citrom lemarta a meszes héjat, amely aztán feloldódott a folyadékban, a tojás pedig kifordult, megbuggyant, érlelődésnek indult. Likőrszerű folyadék keletkezett a végén. Aki ebből ivott, azt elkerülte a tüdőbaj.

Ez a mi háborúnk, és győztünk, kulcsolta össze Lotti kezét János egy este a tornácon ülve. Lotti lesütötte a szemét, és szégyenlősen mosolygott. Mindketten tudták, hogy az igazi háború másutt zajlik. Ha kelet felé nézünk, áttetsző füst az égen. Teréz férje is arrafelé harcol az orosszal. Vagy még messzebb, azon is túl.

Lotti fáradtnak tűnt. János gyöngéden az ágyhoz vezette, a támlánál felpolcolta a nagypárnát, és pezsgőspoharat csúsztatott Lotti kezébe. Tekert egyet a rádió gombján. Könnyű sanzon szólt. A győzelemre, mondta diadalmasan. A győzelemre, viszonozta a koccintást kimerülten Lotti.

Az első korty pezsgőtől a szeme csillogni kezdett, mintha könnybe lábadt volna. Miután kiitta a poharat, a láz rózsái jelentek meg az arcán, és nem tudta abbahagyni a kacagást. Váratlan erővel lerúgta magáról a paplant. Felkapta az ágynak döntött sétapálcát, lazán megpörgette, mint a mozifilmekben a színészek, és az urába karolt. János meghökkent, de leplezte a zavarát. Alázatosan meghajolt. Percekig keringőztek összekapaszkodva, mélyen egymás szemébe nézve. Aztán Lotti visszazuhant az ágyba. Azonnal elnyomta az álom.

Éjféltájban felkelt újból, és elindult a fürdőszoba felé. Nem ért oda. A hálószoba küszöbén összeesett. Amikor János fölpattant, és a fáradtságtól szédülten odarohant hozzá, még utoljára találkozott a tekintetük, de a Lottiéban már nem volt élet. Se ragyogás, se bánat. Rémisztően üres volt, és oda nézett, ahová János már nem tudta követni.