Már rég el kellett volna mondani ezt, bocsánat. Jó, akkor a tintába mártom a plajbászt, rajta. Várossorozatom legújabb darabja ez, hogy leszakadtunk délre, késő, magyar ősz volt, a szikkadt földeket szétfurkálta a töméntelen pocok. Viharsarok, forever. Őziketetem az út mentén, a szél szerbül, tótul, románul is tud. A tótkomlósi vastagkolbászt is ki kell szárítani, de mondjuk énnekem nincsen spájzom, kiskamrám, nincsen olyan könnyű huzatú mellékhelyiségem a festői negyediken, ahová azt föllógathatnám, de még az erkély se alkalmas, ahol a hideg beálltával megjelentek a kékdolmányos cinkék. Írás közben is látom a cikcakkos hőbörgésüket, néha hárman is berepülést és kémtevékenységet végeznek, tudom, ők is oda vannak a kolbászért. A tótkomlósi vastagkolbász világszám. Szóval én, egy másik vidéki keljfeljancsi, a hűtőben szárítom ki őméltóságát.

Jelentem, megjelent egy újabb város az életemben, húsziksz éve nem jártam erre, de most újra itt verem a tamtamot. Tartózkodásomat, megjelenésemet, városnézésemet rendezte Závada Pál, magyar író, magyarszki szpiszovatel. És akkor lecsó, belecsapás.

Hogy például miből ered Závada műgondja, híres stiláris fegyelmezettsége, annak csak az egyik eleme, hogy a tudomány szigora felől indult bele a zilált irodalmi pagonyba jó negyven éve, jóllehet az egy olyan tudomány lenne – szociográfia –, ami nem is mellesleg a megéneklendő emberi élet mindenféle-fajta tárgyi és szellemi kincseit és adalékait gyűjti össze, és teszi elemzés tárgyává. Az élet meg nem matematika, és az egyenletei is botladoznak. Mégis tudni az életet, annak kézi szerszámait, hozadékait és veszteségeit, nagy dolog. Írónak különösen. A valóságból érkező epikai melegség, cöcö, hát az pótolhatatlan, gyerekek. És lenne itt még valami, egy másik elem, amit megint csak az élet őnagysága utalt ki, tudniillik a származás. Ez speciel nekem soha nem adatott meg, vagyis egy valaha volt derék és munkás létezés, hogy a munkában kiteljesedő kisemberi világot univerzális jegyekkel látott volna el az, amiből jövök. Az a családi, városi mikroklíma, törzsi derelye.

Ha nem vagy senkise, ki kell találni a világot.

Ha a válladra rakják a múlt batyuját, képviselned kell. Nyelv, szó, szokások, nevek, bennfentes tragédiák, cipeljed. Hozzá van nőve Závadához is az egész, ami nincs, és ami talán soha nem is volt. De igenis létezett egy társadalmi osztály, mely földhöz, a földből kinövekvő növényhez, a föld mélyéből kikelő ünnephez, a föld feketéjében tapicskoló kisemberi talpakhoz kapcsolható, továbbá a gazdaságra épülő családi kötelékeken túl a nemzeti érzülethez, az identitáshoz is hozzájárult. Závada korán megtanulta, milyen az egészet elveszteni. Gyerek lehetett még, Palika, kantáros nadrág. Az eszméléséhez hozzátartozhatott.

Az a ház, ahol Závada fölnőtt, és elfütyörészte a számtanleckét vagy a Toldi bütykeit, ma is áll a recsegve-ropogva igyekvő Tótkomlóson. Semmi kivagyiság. Pedig komoly építmény. Nekem paraszterőd. Le van írva, ábrázolva van a Kulákprés című világhíres szociográfiában, fotók is bemutatják a nagyszobában összegyűlt, népes családot, például. Ez a ház nyüzsgő és termékeny élet színtere volt, amit aztán folyvást bántott a politika, a hatalom meg a történelem, mégis megmaradt. Nem dőlt össze, amikor hulltak belőle a családfők, mikor kisöpörték a padlást, kopogós csizmában jött a rendőr vagy a végrehajtó, börtönbe vetették a gazdát, hadszolgálni utasították a fiút. Hogy néha csak a szorongó küszködés hárult a falak között maradóra, nőkre, kicsikre, de ez a ház, a hosszú tornáccal, az üvegezett verandával, a fantasztikusan föllépcsőzött spájzzal, a nagy pincével, a takaros udvari épületekkel még mindig, mindig áll. Ajvé.

És Závada afféle kultúrkinccsé teszi. Hozza ide a barátait szigorúan, konokul. Hozza ide Tótkomlósra, ahol ő fölnőtt, ahol ő gyerek volt, és először tanult írógéppel írni, ahonnan ő eligyekezett Szegedre, Pécsre, Budapestre. Mindenki kiírja a maga földje ízét, Szajla. Miskolc. Debrecen. Pécs. Szegvár. Battonya. Marosvásárhely. Szolnok. Kolozsvár. Békéscsaba, Gyula, stb., ki ne tudná a hazabeszélő írók vinyettáját odaragasztani a várostáblára, a baromfői rovásírás mellé. (De Pest, Belváros, Bächer Iván vagy Békés Pali, ők ugyancsak krónikálták a maguk utcaszegletét és hűs huzatú kapualját, szépen, akkurátusan, mindenki örömére, ne felejtsük el.)

Volt egy rossz korszak, javítok, több rossz korszak volt a magyar történelemben, amikor egy költő azt írta, a gazda bekeríti házát. Kurzívval írom, akkor nem a migránsok jöttek. Hanem a nácik. Most jöttek nácik? Jöttek, echtén, korrekten, eltéveszthetetlenül. Pont, pont, vesszőcske. Meg hát a szomszédban – Mezőhegyes – épül a csilivili lópalota-konglomerátum. Édes új uralkodó osztályom szív egy csíkot, és nyeregbe pattan, huj, huj, wow.

Závada nem kerített, viszont megtartott. Lejár ide, amikor ezt írom, decemberben, ónos seggű Mikulás napján, most is ott időzik, talán nem kerékpározik, mert egyébként úgy közlekedik, a biciklis író. Van egy őskerékpárja Pesten, nem kétszázéves, de úgy néz ki. De most Tótkomlóson van, és nézi a házakat, ez új építmény, ez régi, ez új, ez régi, régi, minden negyedik utcaépület elhagyatva, üres – a halál az emberszemen és a házablakon mutatkozik a legkifejezőbben. Mennek el. Ki marad. Závada visszajött, ragaszkodik. Itt nőttem föl, gyermekkorom, rokonságom, népem. Íróembert így szeretni a helyet, miből kikelt, én aligha láttam. Egy meleg, őszi látogatáson, október vége volt, csak a naplemente véres fénye vékonyult olcsó, szürke kéményfüstté, itt voltunk, elidőztünk, jártunk a Száraz-éren, a zsidó temetőben, koccintottunk Kancsó doktorral, jártuk a fenyőkkel teli parkot, néztük a bakterházat, a teret, amit majdnem Jadvigáról neveztek el, és én azt is megállapítottam, hogy Tótkomlós kifejezetten gazdag rózsapopulációval bír.

Závada kertjében is van, csak mondom.