W. bácsi este korán lefekszik, én filmet nézek a laptopról, természetesen fülhallgatóval, tekintettel a többiekre. Ég ugyan a fejemnél lévő lámpa, de ez nem jelent megoldhatatlan gondot a többiek számára az alvásban, még a bácsinak sem, aki a szomszédom, de nem háttal fordul nekem, hanem rendszerint szembe, úgyhogy most az arcára vetül a lámpa fénye. Szabadságában állna fordítva feküdni, de nem. Nem zavarja a fény, néha horkolva, de főként hatalmas fújtatások közepette alszik. Délután, amikor szólt a rádiója, én pedig olvastam, megkérdezte, nem zavar-e. Nem, ez a legkisebb problémám itt.

Az éjszaka közepén viszont, négy óra tizenhárom perckor pokoli nótákra ébredek, hitetlenkedve hallgatom a sötétben a hegedűs virtuóznak szánt díszítő trükközéseit, a műmájer kedélyesség áradását. A rádió nem halkan cincog vagy duruzsol, hanem élesen szól, ugyanis W. bácsi erősen süket, máshogy nem hallaná. Próbálom a saját tulajdonú kispárnámat a fejemre szorítani, de reménytelen, a borzalmas hangok az agyamba kúsznak, feldühítenek, pillanatokon belül teljesen éber leszek, és baromi mérges. Én együtt érzek a betegekkel, elesettekkel, öregekkel, in concreto W. bácsival is, de ez most sok.

A zajforrásnak háttal, a kispárna alatt némi légszomjjal mérlegelem a lehetőségeket. Ha megpróbálok szólni, a sötétben W. bácsi nem látja a számat, semmi esélye annak, hogy megértsen. Aránytalanul nagyot kellene üvöltenem ahhoz, hogy bármit is észleljen, akkor viszont nemcsak a saját szobatársaimat rémíteném meg, akik nyilván ugyanolyan tanácstalanul kussolnak most az ágyukon, mint én, de még a szomszéd kórtermek is fölébrednének, ami önző dolog lenne. Esetleg jelezni kellene az éjszakás nővérnek a fali telefonnal, hogy csináljon valamit, de az olyan elidegenedett feljelentgetősdi lenne, másrészt nagyjából ugyanezt tudná tenni, amit az imént elvetettem.

Végre abbamarad a muzsikaszó, és kulturális ismeretterjesztő szöveget olvas be valaki a Galga-mente falvainak népességi és vallási megoszlásáról, zenei örökségükről. Minden szót tisztán értek a kispárnán keresztül is az alsó és felső Galga-mente néprajzi, etnikai különbségeiről, ez megnyugtat, mert hajnali negyed ötkor is valamivel jobban érdekel, mint a nóták. A bölcsészösztön szerepe a túlélésben. Némi lelkiismeret-furdalással csak utóbb jut eszembe, hogy a másik két szobatársam, nem lévén bölcsészek, vajon szintén pozitívan értékelték-e a beállott antropológiai fordulatot. Aztán meghallgatunk még valamennyit a Galga-mente zenei kincséből is, de W. bácsi itt szerencsére elveszti az érdeklődését, és megkegyelmez.

Másnap a bácsi a Dankó Rádió reggeli híreivel kezdi a napot. Végighallgatja a katalán elszakadás ügyéről beszélő szakértőt, a kormány hiteleseket érintő intézkedéseit, a kétgyermekesek jövőre növekvő adókedvezményének terveit, aztán a magyar árvízi helyzetről szóló tudósításokat is. Nem tudni, mit ért meg belőle, rezzenéstelen arccal fekszik a hátán. – „Le vagytok ti szarva!” – kurjant egyszer csak váratlanul, és lekapcsolja a készüléket.

Ez az erős mondat késztet arra, hogy elkezdjem írni ezt a tárcát, ám közben arra várok, hogy mellkasi és hasi ultrahangra szállítsanak. Szeretnék zuhanyozni előtte, de mikor épp elhatározom, hogy a tárcaírást felfüggesztve a mosdóba indulok, a laptop fölött a szemem sarkából látom, hogy W. bácsi a reggelije után épp vécére megy ugyanoda. Óh, be kár! Rögtön rögzítem is, milyen példaszerűen mutatkozik meg itt az írás paradoxona, sajátos viszonya az élethez, melyből anyagát meríti. Nem lehet egyszerre zuhanyozni menni és tárcát írni róla. Formulázhatnánk itt ezt az egzisztenciális viszonylatot a vécéremenő mindenkori előnyeként a tárcaíróval szemben. A vécéremenő szimbólummá növő figurája a cselekvő, aktív ember ebben a relációban, aki két lábbal áll a valóságban, megtestesítve Ady zseniális vitalista tautológiáját: „az Élet él, és élni akar”. A tárcaíró eközben a reflexió sápadt lámpafényénél körmöli azokat a benyomásokat, melyek mindig utólagosak, s csak kullognak az események után. Ahogy Hegel – persze eredetileg a tudományra vonatkozó – metaforája mondja, Minerva baglya csak alkonyat után kezdi meg röptét. Lehetne még egy sajátos magyar vonatkozása is mindennek, ha az előttem becsukódó vécéajtót a mi állandó megkésettségünk metaforájaként fogjuk föl. És itt megint Adyhoz kapcsolódva mondhatom: „mi mindig mindenről elkésünk”.

Szinte megnyugtatólag hat most – várván, hogy kis idő elteltével, alkalmasabb körülmények közt bejuthassak zuhanyozni –, amikor W. bácsi visszaérkezve újra bekapcsolja a rádióját. Egyáltalán nem zavar, írás közben nem is hallom, mi megy benne. Felvillan a hetvenes évekből egy Sokol képe, amire tejgumival erősítette rá nagyapám a lapos elemet, miközben az otthonos, régmúltat idéző hang bekúszik a tudatom egy hátsózugába: ahogy a zsebrádió recseg és surrog.