Irigykedem mások családi történeteire, egyáltalán, hogy vannak emlékeik. Szemcsés fotók elsárgult papírdobozokban. Régi bútorok, nagymamától kapott lámpa, anya esküvői ruhája, levágott hajtincs, első kistakaró. Mindig spicces nagybácsi, egy őrült rokon, nagyapának elvették a gazdaságát, még az átkosban. Családi titkok, anya másba volt szerelmes, de apának jó állása volt, és nagyon szerette anyát, aki mindig úrilány maradt.

Csak képzelődöm. Megpróbálok visszaemlékezni, mivel is fényképeztek gyerekkoromban. Minolta, Pentax. Anyámról például egyetlen fénykép maradt. A többi elveszett a költözéseknél, beázott a pince, anyám szétvágta. Nem akarok anyámról írni. Képzeletben elvonulok egy napos helyre, beúszik a képbe a nyári lomb, a levegő szemcsés, mint a régi fényképeken.

Nekünk is vannak történeteink, csak ki kell találni őket. Nagyanyám szép nő volt, egyetlen vörös hajú a családban, gyűlöli nagyapámat, mert nagyapám már nem az a jóképű katona, aki megszöktette tizenhat éves korában, hanem egy vén fasz, aki leszerelés óta csak rejtvényeket fejt. Nagyapám megveti a fiát, amiért tanárnak készül – puhány gyerek. A lányok nem számítanak, a lányok férjhez mennek, az unokák kiábrándító, gyenge karakterek.

Mindig máshogy jönnek elő a sztorik, megváltoznak szereplők, helyszínek, cselekmények. Ki kinek adott kölcsönt, a távoli rokon mibe őrült bele, volt-e a nagymamának rubinköves eljegyzési gyűrűje, és mikor szökött el anyám. A pedofil szomszéd egész nap az ablakban kukkol, nagyapám felküldi hozzá a lányait kölcsönkérni – szemenszedett hazugság. Szeretője sincs nagyapámnak, nem volt rá lehetőség. Négy gyerek!

Egyikük sem hasonlít a nagyanyámra. Anyámnak legalább sok a haja, vörös beütéssel, én nagyapai vonalon a vékonyszálú, semmi kis hajat örököltem. Nagyanyám a legjobb nő volt a kerületben, nagyapám pedig katonai zubbonyban feszített hétvégén is. Elment a piacra zubbonyban, és tette az agyát az árusoknak. Milyen szép emberek, és ilyen ronda gyerekeik lettek, ezt mondogatták.

Nagyanyámnak a fia a kedvence. Végre egy fiú, három lány után. Szépen beszél, nem verekszik. Tejeskávét reggelizik vajas kaláccsal. Kell neki a kalács, hogy napközben fogjon az agya, ötösre érettségizik. Nagyanyám gyönyörködve nézi a hosszú, lányos szempilláit, nagyapám ettől hányni tudna. Nagyanyám állítólag egyszer nekiment nagyapámnak, akkor már a négy gyerek után, mind a nyolcvan kilójával. Nagyapám nekiesett az erkélyajtónak, összevarrták a fejét. Onnantól nem mászhatott rá többé nagyanyámra, kiverhette magának, vagy mehetett a szeretőihez.

Semmit nem tudok, mert amikor még volt lehetőség, nem kérdeztem meg. Anyám mindig a legvadabb verziót adta elő, minden véres részlettel együtt. A szülés az szülészeti erőszak, gátmetszés, fogják az ollót, és belevágnak a pinádba. Beöntés, vajúdás három napig. Három napig! Belekönyökölnek a hasadba, tágítanak, felnyúlnak, kiszedik a gyereket. Fekszel a véredben, és a gyerek a mellbimbód csócsálja. Összevarrnak. Meghízol, lefogysz, striák, tejszaporítás sörrel. Az apák lelépnek, élik a saját kis életüket – nekik legalább van.

Az apák hétvégén jönnek, kéthetente, havonta, karácsonykor. Vidámparkba visznek, megpróbálják kitalálni, hogy anyának van-e új faszija. Megengedik, hogy megkóstold a sört, és annyi kólát iszol, amennyit akarsz. Csak néhány korsó után beszélnek, akkor is ugyanazokat mondják, a házasságtól kihullik az ember haja.

Különféle mutatványaim voltak. Leestem a fáról, bemásztam a csatornába, csúzliztam a galambokat, összetörtem a tányért, csuklómon próbálgattam a kést – anyám szerint korán megmutatkozott a rossz vérem. Apám negyedrészben cigány, a dédnagyi után. Nem árulták el a dédnagyi betegségét, csak hogy csúnya halála volt, és ha így folytatom, én is úgy végzem majd, mint a dédi. Apám apja lelépett, nem mondták, hová. Apai nagyanyámnak levágták a lábát, először bokáig, aztán egyre feljebb. Minek ilyen csúfságokról beszélni. Telement a szíve zsírral, onnan csorgott lefelé.

Én nem tudtam meghízni, habár anyám etetett, töpörtyűvel, sztrapacskával, pörkölttel és virslis tarhonyával. Mellem semmi. Vizet mértékkel ihattam, kellett a hely a gyomorban. Leves ritkán volt, eltelít, zöldség szinte soha. Drága, és nem azzal kell jóllakni. Csirkepörkölt tejfölösen, velős rántotta. Olyan nincs, hogy nem szeretem a velőt, a legfinomabb étel a világon. Az egy tévedés, hogy nem ízlik. Kóstolgatni kell. Pirítóssal minden lemegy, ha befogom az orromat. Hónap végén örülök a krumplinak, a főtt babnak rántás nélkül, ha van liszt is, a nudlinak.

Körítek. Ne körítsél, így mondta apám, azt mondd, ami van. De ami van, az nincs. Nem emlékszem anyám arcára, nem tudom, mit dolgozott. Valamit az óragyárban. Megszűnt az óragyár, bezárták, a másik gyárba nem vették fel. A rendszerváltás, kislányom. Mindent az rontott el. Mire megszoksz egy rendszert, úgy igazán, vége van, és neki ne mondja senki, hogy ez jobb. Nem emlékszem a napokra. Nem tudom, mit csinált anyám reggeltől estig, miket beszéltünk, beszéltünk-e egyáltalán. Nem emlékszem a lakásokra, csak arra, hogy sok volt, kétévente költözés. Papírdobozokat hoztam el a kuka mellől, és minden költözéssel egyre kevesebb lett a holmi. A bútorokat hátrahagytuk. Bélyeggyűjteményem elveszett. A könyveket antikváriumba hordtuk, maradtak a Zola-kötetek, anyám kedvencei, néhány Hugo, Egy halálraítélt utolsó napja, Maupassant, meg az oroszok, Anna Karenyina, Bűn és bűnhődés. Kurva nyomasztó, mondtam anyámnak, bólogatott, ez ilyen.

Átkozottak vagyunk, az egész család, mindent elfelejtünk, semmi nem marad, mondta anyám, és mosolygott, mintha ez lenne a büszkeségünk, a családi örökség. Naplóírással tiltakoztam, aztán széttéptem a füzeteket, a darabokat elégettem a hamutartóban. Kiégettem a dohányzóasztalt, anyám azt hitte, én is cigarettázom. Nem szidott meg, így hát elkezdtem cigizni, inni csak mértékkel – nem volt pénz. Akkoriban fél üveg sör is fejbe vágott.

Maradt néhány naplófüzet, pont a jelentéktelen részletek. Matekból írunk, fizikából, fizikatanárról kis rajz, hátában egy késsel, irodalomra nem tanulok. Felmondok egy verset, az irodalomtanár elalél, saját verset fabrikálok, áthúzom filctollal, a papír kilyukad. A legjobb együttes a Nirvana, de csak azért, mert szünetekben játszotta a sulirádió. A Kispál és a Borz volt még menő, de már akkor sem mondtuk, hogy „menő”. Apám kérdezte, mik a menő zenekarok. Apám, a régi vágású rocker, Led Zeppelinben és AC/DC-ben utazott, a többi hülyéskedés. Nem nagyon kérdezgetett egyébként, a jegyeim se érdekelték, beletörődött, hogy én úgyis ilyen stréber vagyok. Az utolsó évben teljesen eltűnt, felhívtak, apukád meghalt. Írtam a temetésről valamit, hogy nem is volt temetés, és hegyekben állnak a hamvak.

A villamoson letapiztak. Égő arccal arrébb araszoltam, mint aki valami rosszat csinált. A villamos végébe érve belehajoltam a tankönyvbe, és megtanultam a teljes hasonulást. Izzadt kezem kis foltokat hagyott a papíron, a körmöm tövig vágva, és még így is koszos. Nem voltam szép. Hosszú kar, hosszú láb. A hajam egycentisre vágattam. Majd megerősödik, mondta anyám, és szinte megbocsátóan nézett, amiért ennyire hülye vagyok. Viszont jó seggem volt, tömör, kerek, nagyanyám húsos szépségének halovány folytatása. Egyszer láttam, ahogy nagyapám ráncos kezét lecsúsztatja nagyanyám derekáról az akkor már hatalmas hátsójára, és sóhajt egyet. Nagyanyám oda se nézve lesöpörte a kezét, és csinálta nekem a macikávét vajas kenyérrel.

Nem mondta nagyanyám, hogy írjam meg a történetüket. Nincs történet, mert neki ott ért véget, amikor megházasodott. Tizenhat éves voltam, gyönyörű szép, mondta, és régi fényképeket mutogatott. Aztán elővett egy kockás füzetet, dátumokkal és számokkal, nézd, anyád ennyivel tartozik. Nagybátyám végül átment filozófia szakra – az egyetlen ember a családban, aki ér valamit. Nagyapám szívrohamot kapott. Persze, mert fel nem állt volna a fotelból. Csak a szemetet vitte le, és néha bedobta a szemetest is a konténerbe. Nagyapám nem volt jó semmire, nagyanyám nem tanult tovább. Én azért kaptam macikávét, mert jók voltak a jegyeim, és az unokák közül csak nekem vett ajándékot. Nagyanyám eldugta a spájzban, és nem mondhattam el senkinek.

Könyvet kaptam, a szépirodalom valamelyik remekét a tizenkilencedik századból – megvolt a teljes Rougon-Macquart-ciklus. Én azt a porcelánbalerinát szerettem volna a komódról, vagy rózsaillatú eau de toilette-et, bársonyszalagos nyakláncot, karkötőt. Később eltűnt nagyanyám eljegyzési gyűrűje, a féltve őrzött rubin, az összes unokát megvádolták, nem emlegettem többé ékszereket. Egy nyakláncot mégis kaptam aztán, a szomszéd kukkolótól: kinyitotta a bejárati ajtót, és a kezembe nyomta. Mint aki az ajtó előtt hallgatózott, mikor érek oda. Még azt is mondta, szép vagyok. Onnantól rohanva közlekedtem a lépcsőházban. A nyakláncot nem hordtam, de kidobni sem tudtam, őriztem, mint egy szégyenfoltot.

Egyszer mégis mondták, hogy írjam meg a történetünket, és ne aggódjak, aki ír, az emlékezik, de nem emlékszem, ki mondta, csak hogy ültem egy hokedlin, és szétvetett az öröm, hogy van valaki, aki íróként gondol rám. Képzeletben elvonultam egy napos helyre, beúszott a képbe a nyári lomb, a levegő szemcsés volt, mint a régi fényképeken. Nem tudom, mire számítottam, órák estek ki, évek, anyám szólított, nem hallottam, a napos helyen zúg valami. Anyám neurológushoz vitt, megtapogatták a fejem, megkopogtatták a térdem, idegrendszeri éretlenség, kissé fejletlen adoleszcens, semmi különös. Anyám félrehívta az orvost, és a dédiről suttogott. A napos helyen az égbe lyukat fúr a sötétség, a napfény elhajlik a széleken. Átnyúltam a lyukon, át az űrön, fenn a semmi, a levegőtlen mattsötét.

Anyám levelet írt a nagyanyámnak, csupa ocsmányságot és hazugságot nagyanyám szerint, de anyám nem volt hajlandó visszavonni az állításait. Nagyapám felpofozta, nevetségesen gyöngén, így mesélte anyám. Többé nem mentünk hozzájuk, anyám sminkelni kezdett, pedig azelőtt soha, és időnként nem jött haza este, kiírta egy cetlire, ne várj meg, lágytojás a hűtőben. Vagy kocsonya. Reggel hozott granulátumos teát, kétszersültet vagy tésztát, olajat. Egyszer megírom majd ezt is, az lesz a címe, hogy Anyám titkai, addig még ki kell találni, hogy mi legyen.

Nagyanyám hamvait a fia őrzi, nem ad belőle senkinek. Anyámról egyetlen kép maradt, csipkés esküvői ruhában, kibontott hajjal, szinte már szép volt. Apám bajszos-nyakkendős, vékony alak. Amikor anyám eltűnt, megírták az újságok. Törékeny szépségnek nevezett a fotós, nem röhöghettem, szomorú arc kellett a helyi lapnak. A rendőrség gyanúsnak találta, hogy anyámról egyetlen kép van, átkutatták az albérletet. Az önkormányzattól pénzt kaptam, befejezni a fősulit, a polgármester ünnepélyes keretek között adta át a rendkívüli ösztöndíjamat.

Nagyanyám lakása visszaszállt az önkormányzatra, a bútorokat széthordták, elvitték a porcelán balerinát, az egyik nagynéném elköltözött, a másik felkelt egy éjszaka, maga köré csavarta a takaróját, és kiugrott az ablakon. Elképzeltem, ahogy széttárt karokkal, kifeszített takarójával végigrepül a városon, aztán eltűnik az égen, az egyre táguló, fekete lyukon át. Néha olyan közel voltam a feketeséghez, éreztem, ahogy rászívja magát a testemre, kiszorítja belőlem a levegőt. Alvásparalízis, így mondta a háziorvos. Megpaskolta a kézfejem, és mélyen a szemembe nézett. Anyáddal végül mi lett?

Anyámmal végül az lett, hogy nem beszélek róla senkinek, ha kell, bármilyen történetet kitalálok. Anyám mindennap mosott és keményített, a karját szorosan a törzse mellett tartotta evés közben, és a feje tetején hordozta az orosz irodalmat, egyszerre akár három kötetet.

Naplót írok, most már, hogy nincs miről.