A metró fülledt melege után jólesett a gyenge szél, a fekete ruha a bőréhez tapadt, remélte, hogy nem folyt el teljesen a szemfestéke. Sorra zúgtak el az autók az Üllői úton, távolról szirénaszó hallatszott, nevető fiatalok jöttek vele szembe. Ritkán járt Pesten, csodálta, ugyanakkor meg is ijesztette a város monumentalitása, amelynek megismeréséhez talán egy élet is kevés. A lányát, Annát ez vonzotta, ugrált örömében, amikor megkapta az sms-t, hogy felvették az orvosira. Anna mindig akarta a dolgokat, és a dolgok úgy is lettek. Persze tett érte. Áttanult éjszakák, sírógörcsök, önkéntes szobafogság. Mindig volt valami ötlete, most a közös kávézás, ha már ő feljött Pestre, Lidike néni temetésére.

Az épület magas volt, és elegáns, kovácsoltvas kerítés, nyárfák az udvaron, ha nem viszolygott volna a gondolatától is, talán kastélyhoz hasonlította volna, vagy elegáns szanatóriumhoz. A portán eligazították, széles lépcsősor vezetett a tantermek felé. A falat csempe borította, kórházfehér, magas ajtók, cirádás betűkkel a termek nevei. Büdös volt. Nem nagyon, de ő érezte. Hullaszag. Formalin, anya – mondaná Anna azon a hangján, amit csak neki tartogat. Itt találkát megbeszélni, ezt is csak ő találhatta ki. – Háromkor végzek, bejöhetnél, legalább látod, hogy hol tanulok. – Megleszek nélküle – akarta volna válaszolni, de az anyák nem mondanak ilyet. Az első emeleten kopott székek álltak az ablak előtt, igyekezett egyenes háttal ülni, hogy minél kevésbé érjen hozzá bármihez. Kék köpenyes, fiatal srác jött a folyosón, kesztyűjét a köpenyébe törölte. Megkérdezte tőle, hogy merre találja a mosdót, de nem igazán tudott figyelni arra, amit mondott, szeme minduntalan a kesztyű felé kalandozott.

Rossz folyosóra tévedhetett, mert szekrénysorok jöttek, aztán egy asztal, rajta nagy műanyag ládákkal, mint amiben gyerekjátékot szoktak tartani, itt valószínűleg másra használják. Elég volt egy pillantást vetnie az egyikre, hogy ebben bizonyossá váljon, gyorsan megfordult, neki kellett támaszkodnia a falnak, hogy el ne essen. Itt lenni még rosszabb volt. Mert nem elég, hogy el kellett fogadnia, hogy az ő kislánya halott emberek hasában turkál, de itt hullaszag van, és a termekben emberek fekszenek kiterítve, akik egykor ugyanúgy éltek, féltek, szerettek és aggódtak, mint ő, és most lelkes fehér kesztyűk vájkálnak bennük. Ő nem tudja, nem is akarja tudni, hogy milyen lehet, Anna próbálta mesélni, hogy miért kell, hogy miért érdekes, de ő inkább kiment a kertbe locsolni. Azon gondolkozott, hogy az ember vajon leértékeli vagy felértékeli a saját életét, ha egy másik ember szívét tartja a kezében. Az ő lánya, ha bárkire néz, tudja, hogy hol kéne elmetszeni a gégéjét, ha félrenyeli a vasárnapi ebédet, tudja, hogy hol futnak az erek a szívéhez, amik néha feladják a szolgálatot. Darabokat lát. Szédült.

Végre megtalálta a mosdót, szappanillat volt, mélyeket lélegzett. Tízéves születésnapjára orchideát vett Annának, a virágboltos Ildi megkérte az árát. Gyönyörű rózsaszín volt, Anna lelkendezve köszönte. Amikor bement este a szobájába, a mikroszkóp előtt ült, amit a nagyapjától kapott, nem nagy minőség, de Anna odavolt érte. Az orchidea leveleiből néhány levagdosva. Megnézed? – kérdezte Anna –, igazi nyúzat, papi tanította.

Kiment a folyosóra, arcon csapta a formalinszag. Könnyek gyűltek a szemébe, alig látta a lépcsőket, valahol fenn csengő berregett, a kiözönlő diákok szinte kitolták az ajtón. A metróig tartott, míg valamelyest megnyugodott. Már a Deák térnél járt, amikor Anna hívta: – Anya, merre vagy? Az beszéltük, hogy az első emeleten találkozunk, nem? – a hangja ijedtre váltott: – Jól vagy? – Persze – nyögte ki. – Most akkor nem is jössz ide? Pedig meg akartam mutatni a kertet, gyönyörű. Minden virágzik. Tetszene neked. Valami baj van, anya? – hosszú időbe telt, mire meg tudott szólalni. – Semmi, édesem. Csak elhúzódott a temetés. Jövök, ahogy tudok.