De lehetne Sevilla is. Vagy Fuengirola. Ezek igazán festői szépségű andalúz városok, pálmafákkal megszórt tengerparttal, és nemcsak Gibraltár homálylik kéken a jobb felső sarokban, de Afrika fényei is átpillognak a Földközi-tenger azúrján. Vissza kell menni vagy száz évet az időben, és egy börtön, egy rendes magánzárka mélyén máris egy írót láthatunk. Író, riporter, köztársasági szimpatizáns, Arthurnak hívják, mindjárt kivégzik, nagy szerencse kellene ahhoz, hogy ne lőjék agyon. Kilátástalan helyzet. A börtönablakból focistákat lát, rabok rúgják a labdát, holnap, holnapután lelövik őket, negyvenet, ötvenet egy nap, Franco és társasága nem viccel. Arthur Koestlert elfogják a spanyol polgárháborúban, csaknem kivégzik, három hónapig ül a magánzárkában, bármi történhet, végül fogolycserével szabadul. Rabsága alatt mérlegeli az idő múlását. Igazi író, ott is azzal törődik, ami az író számára a legfontosabb, a történettel, az idővel, a könyvvel. Koestler nagyon fél, és minden oka megvan rá. Ezek a félelmek nem szakmai természetűek. Nem az írással kapcsolatosak, azonban, mint azt tudjuk, minden témává válhat, sőt, így lesz ez most is, a reménytelen percekkel, órákkal és hetekkel való magányos küzdelem meg lesz írva végül, mint vési, karcolja a zárkafalat, hogy tesz szert ismeretségekre, hogy reménykedik, és hogy társalog egyre többet a halállal.

Stílszerűen a napfényes Malagán olvastam Koestlernek ezt a könyvét, Párbeszéd a halállal, és itt került Márton Laci legújabb munkája is a kezembe, tovább is van, ez a címe a novellagyűjteménynek, mely tartalmaz egy olyan írást – esszé is, tárca is –, amely az író félelmeit veszi számba. Mert megkérdezték az írót egy folyóirattól, árulná el, mitől fél, számolna be erről a kedves olvasónak.

Ő akkor számba is vette az életét kísérő félelmeket, de teljesen jogosan különválasztotta a nem írói természetűeket és az írással kapcsolatosakat. Magam is sokat foglalkoztam ezzel, a félelem kiváló téma, hűséges, gondos, megbízható. A félelem irodalmi eledel, a regény állatának csemegéje, kockacukor, here, zab, répa, takarmány, moslék, születésnapi torta, amit akarunk. A vers imádja, a novella nemkülönben.

Azt most hirtelenjében nem tudom kijelenteni, valószínűleg nem is kell, hogy szabad-e egy írásnak félni. Már hogy nem kellene. Az ember félhet, ez rendben van. De egy írás. Ne féljen? Szo-szó. Ha írsz a félelemről, bármiről, félhet-e a kezed alól kikanyaruló mondat. Az én kis ijedt mondatom, simogatom a buksiját, félj csak, félj. Azt hiszem, mindig az alkalom dönt, az adott helyzet, félhet az írás nyilván, néha még kötelessége is, viszont gyáva nem lehet. Nahát. Biztos ez? Mert talán még az is előfordulhat, hogy ha árt is neki a gyávaság, mégis emel rajta. Attól lesz jó – drámai, tragikus, megrázó etc. –, mert egy gyáva, szar szöveg. Attól korspecifikus. Attól emberi. Esendő. Vagy az rontja el, hogy túl bátor, túl okos, túl szenvtelen, nem mer, nem akar érezni. A magyar irodalom egyik legszebb versét, Hajnali részegség, egy gyáva, szar alak írja. Egy jellemtelen senki, tessék. Jövünk az elvekkel.

Márton László az írói természetű aggodalmak közé sorolja a határidőtől, az ötlettelenségtől, a plagizálástól, az utánzástól való félelmet, vagy hogy az író úgy érzi, azaz attól fél, nem ismerik el kellőképpen – nincs benne a legjobb tízben –, ellopják az ötletét, egy nagyobbacska – sic! – művét ilyen vagy olyan okokból nem képes befejezni. Meghal, vagy túlnő rajta a szövegtest, agyonnyomja.

Elfelejtik, mint a mandzsettagombot, pá, aranyom, pá.

Magam azon az állásponton lennék, hogy egy készülő műnek, mennél terjedelmesebb vagy komplikáltabb, egyre határozottabb akarata és számtalan autonóm, az írói elképzeléstől független törekvése lesz, az írónak erre illik fölkészülnie, jogosan aggódhat amiatt, hogy a történetben – bár azért ő a felelős, mert ő ötölte ki, ő találta ki, ő igazgatta, fésülte, alakította – rejlő lehetőségeket nem veszi észre, nem akceptálja kellőképpen, nem gondolja végig, és éppen hogy egy nagyobb dramaturgiai vagy gondolati fordulat kibontásáról és elmélyítéséről feledkezik meg. Megszólít életed szerelme, te meg az ujjadhoz ragadó stolwerkes papírkával bajlódsz, meg se hallod. A készülő mű párbeszédet igényel. Ez a párbeszéd nem spórolható meg, nem rövidíthető le, és semmi keresnivalója a tárgyalás alatt a leendő olvasónak. Aki beengedi a képletes terembe, de még a tanácsát is kikéri, magára vessen. Ez például biztosan a gyávaság egyik formája.

Mindezt ezért nem írtam volna meg, mert egy marbesai teraszon kovidosan iszogattam az alkoholmentes spanyol sört, és nem volt jobb ötletem. Megírhattam volna hosszabban, részletesebben is. Nagy téma, aligha kimeríthető, újabb és újabb szempontokat dob elénk, könnyű kézzel, játékosan és gúnyosan. Ahhoz, hogy indokot leljek és megírjam, kellett egy másik írás. Ami ugyan első pillantásra nem a félelmekről, az aggodalmakról szól, de szintén Márton László könyvében olvasható. Ennek az írásnak az a címe, hogy Rudi.

Rudi egy kutya, a szerkesztő tacskója, és az írónak volt alkalma találkozni vele. Ó, igen, egy komoly szerkesztő arról ismerszik meg, hogy respektálják, félik, utálják, szeretik és haragszanak rá, mindenesetre óhajtják a kegyeit. Így vagy úgy, de tényező. Ennél a szerkesztőnél magam is jártam, éppen olyan körülmények között, ahogy a novella írója, M. L. megemlékszik a saját látogatásáról. Engem kedvesen fogadott. Hosszan társalogtunk a nyüzsgő Jászai tér fölött, inkább kérdezett, mintsem ő beszélt volna. Mindenesetre nem távoztam rossz érzésekkel.

Márton László írása, a Rudi vérfagyasztó novella, voltaképpen kulcsszöveg, az összes álneves szerző behelyettesíthető, csak rajta. Vitriol, szarkazmus, fájdalom, irónia és önirónia, minden stílelem megtalálható a csapongó, de egyben tartott szövegben. Egy afféle mintadarab.

Ja, igen. Hogy mitől félhet az író. Ez volt az alapkérdés, ugye. Hát nyilván attól, hogy egyszer egy ilyet, egy ilyen szörnyű novellát kell megírnia.

Ül szemben veled az élet. Vodkát iszik. Sokat. És beszél rólad, nem kertel. Sokkal félelmetesebb, mintha a halál mondaná.