A lótuszról csak annyit tudok biztosan, amennyi a magok színe és formája. Củ Chiban, ahol az alagútrendszerre végül nem maradt energiánk, egy tál licsi és néhány üveg Aquafina mellé szolgálták fel. Képet persze láttam a virágjáról is, legutóbb egy több mint húszéves filmben. Azt nem tudom, hogy magyarul szedik-e, vagy aratják, de az ismétlődő mozdulat, ami a magházat lepattintja a szárról, elandalít. „Lehet-e tudni, hogy hány szál / nő a rizsföldön? / Hogy hány kanyar van a folyóban? / Hány réteg a felhőben? / Össze lehet-e söpörni / az erdő leveleit? / És lehet-e kérni a szelet, / hogy ne rázza többé a fákat? / Mennyi levelet kell / egy selyemhernyónak ennie, / ahhoz, hogy ruhát készítsen / a múlt színeiből?” A lány, aki a jelenetben a dalt énekli, esténként a tó tulajdonosának verseit jegyzeteli. A leprás férfi évek óta visszahúzódva él a vízre épült templomban. Ujjak nélkül nem tud írni.

Néhány nappal később megosztok egy emléket: saigoni háztetők egy hotelszoba ablakából, 7 Years Ago, az utca nyüzsgött, árusok kiabáltak, robogók, dudaszó, az elegáns hallban, emlékszem, súlyos porcelánvázába rendezett vitorla- és papagájvirágok mellett vártam a vacsorát, a háttérben hotelekre jellemző tapintatos zongorajáték szólt. Hét év után is csak közhelyeket koptatok, amikor – nyelvtől függetlenül – a szavakkal kísérletezem. A fiam, a buszon, hogy a kisöccsét megnyugtassa, arccal a tenyerében számol: „một, hai, ba, bốn, năm, sáu, bảy, tám, chín, mười”. Itt nincs hova elbújni, érti ezt a kicsi is, mégis nevet. Én a legközelebb talán akkor kerülök ahhoz, ami bennük már gyökeret eresztett, amikor fahéjrudat, gyömbért és csillagánizst pirítok a lábos aljára, és a hozzáadott víztől arcon csap a gőz.

A lány énekéről eszembe jut a rizsföld, ahol megcsúszott, majd az iszapba zuhant egy ausztrál turista. Mi csak szemlélődtünk, úgyhogy tiszták maradtunk, egészen addig, amíg a szent Majomerdőben sáros karmolást nem ejtett a combomon egy nőstény makákó, amiért túl közel merészkedtem a kicsinyéhez. A rizs, amit vacsora után a padlóról szemenként szedegetek fel, az ujjbegyemre tapad, nehézkes a takarítás. Nevetséges halogatni egy ilyen hétköznapi mozdulatsor befejezését, én mégis inkább a sárga liliomokat nézem az ablakból, ahogy a füves területeket elválasztják az aszfalttól, a nyarat az ősztől. Aztán leszedem a tányérokat az étkezőasztalról, mert ez a nap is a végéhez közeledik, de hátra van még a pisilés, a fürdés, a meseolvasás, végül az alvás.

Az illatokra, neszekre, napfényre kiélesedő homályos emlékképek elől múzeumokba, kiállítóterekbe húzódom vissza. A Munch kilencedik emeletéről belátni Sørengát, ezt a konténerkikőtőből lett, keskeny csatornákkal átszelt, méregdrága lakónegyedet. A gyerekek miatt a Káosz Kamrában töltjük a legtöbb időt, „ahol nem érvényesek az általános múzeumi szabályok”. A gyerekek miatt, mondjuk, mintha nekünk nem lenne ugyanakkora élmény a földön, patchwork takarókon fekve bámulni a fényfestett éjszakai égen felragyogó fényfestett csillagokat.

Úszás közben az emlékek összemosódnak. Folyók ömlenek a tengerbe, az édesvíz keveredik a sóssal, gyerekkor a felnőttkorral. Amikor június végén még úgy tűnt, hogy ebből akár igazi nyár is lehet, a tengerparton, grillkolbásszal a kezemben dorgáltam a nagyobbikat, amiért figyelmetlenségből cipővel gázolt a vízbe, hogy nézd, rák! Milyen nagy rák! A vizes cipő zavart, nem a kiabálás, pedig a rák volt a lényeg. Ha szerencsém van, ebből a napból majd a hálóban csapdába ejtett állatra fog emlékezni, esetleg a kolbász vagy a naptej illatára, arra, hogy a cipője gyorsan megszáradt a melegben, és a délután hátralevő részében már senkit se érdekelt. Emlékeket gyártunk nekik, miközben a sajátjainkban vergődünk: bazalttufán napozó fürge gyík, himalájai selyemfenyők árnyékából a Balaton, mustárkaviár fogasfilén (ezek a szebbek), tűzforró ugrálóvár és a hűvös iszapból csöpögtetett másolata, fokhagymás vízben tocsogó kenőtoll (ezek a régebbiek).

Júliusban epret szedünk, az erdőben szamócát és málnát, augusztusban kukoricát. Az úszótanfolyam utolsó napján a kedvenc pizzériánkban vacsorázunk, egyrészt mert ez az úszótanfolyam utolsó napja, másrészt mert túl fáradt vagyok hozzá, hogy ételmaradékot szedegessek fel a padlóról. A mai a vihar utolsó napja is egyben, elnyugodott a tenger, csak vízátfolyások nehezítik helyenként a közlekedést. „Egyrészt mert még soha nem mondtad, hogy nem szabad, másrészt mert épp valamin gondolkodtam” – kitől tanult meg így érvelni és mikor? Másnap, kézműves foglalkozáson szuperhőst készítünk, faspatula az egyik alapanyag, ezért hazafelé muszáj jégkrémet vennünk.

Aztán augusztus vége lesz, és ezzel ősz. Vasárnap húslevest főzök: „dak gomtang – Koreában július elejétől szeptember végéig, a monszun ideje alatti heves esőzések és párás hőség közepette népszerű fogás.” Hétfőre megjelenik a reggeli köd, elkezdődik a hétköznapok összerendeződése, az elvágyódásom pedig néhány hét alatt jövő nyári tervvé szelídül.