A JAK-tábor megrendítő pillanata. A szombati közgyűlésen ülök, a bal hátsó, bal szélső, vörös szövetborítású, foszladozó széken, nyikorog alattam. Valaki alatt egy másik hirtelen darabokra esik, nézem a piruettjét, nem zuhan a földre, elegánsan megússza. Ahogy nézem a többieket, belém hasít a felismerés: ebben a pillanatban valószínűleg én vagyok a legidősebb a teremben. Idősebb, mint ezek a székek. Ezek az öreg székek: a Központi Statisztikai Hivatal Üdülője, Zamárdi, 1978, ez van a falemezbe szögelt alumíniumbilétára gravírozva. Hogy kerültek Balatonszemesre ezek a székek? Hogy került a JAK-tábor Balatonszemesre? Hogy kerülök ide? Fogalmam sincs, tartózkodom.

Valahogy mégis azonnal otthon érzem magam. Talán a szocreál környezet miatt, bírom a panelt. Vagy mert annyi az idegen? Ez nekem ismerős, figyelek és alkalmazkodom, mint mindig. Csupa régi-új dolog. Elszoktam például az emeletes ágyaktól és a mészporos, dohos pokrócoktól. Még szerencse, hogy hoztam magammal saját párnát és takarót. (Lehet, hogy ciki, de ez van. Gumicsizma is volt a csomagtartóban, a neszesszerben meg kalcium. Ágyi poloska ellen hatástalan.) Ízlelgetem a szót, szobatárs. Vajon horkolni fog? Közös kulcs, hulló vakolat. A fürdőben kiég az izzó. Mindent a kommunisták rontottak el, amikor a prolikat beköltöztették a fullextrás panelházakba. Azóta vagyok én is ilyen igényes.

A menzaparát könnyebben kezelem. Otthon máig hülyén néznek rám az olivabogyó miatt, nekem ez a szemesi lágerkoszt egy darabig oké. Zsíros, olajos, cafatos. Cukor tonhalfalatkái tényleg jobban néznek ki, mint ez a pörkölt, persze. (Cukor a macskám.) Szürcsölöm a meleg meggylevest, csirkés Vifon, te drága, rólad álmodom! Összefolyik a nyál a szájamban, mosolygok, de ezzel egyedül maradok. A konyhában minden arcról undor tükröződik. A táborlakók az ételtől undorodnak, a konyhás nénik a táborlakóktól. De ha közelebb megyünk egymáshoz, érezzük a szeretet erejét. Egyek vagyunk, a konyhás néni is én vagyok. Három nap alatt kétszer kapok repetát.

Nem éreztem kontrasztot a környezet és a programkínálat között sem. Húsz évvel ezelőtt húgyszagú klubokban hallgattam a VHK-t, a Leukémiát meg a Tudósokat, jártam a TIT Szabadegyetemre. Szemesen is voltak színvonalas beszélgetések, valamint fellépett a Blahalouisiana (délies feeling a szocreál kulisszák között, hibriditás). Kimondottan jók voltak a szleminaristák, a netnaplósok (Mán-Várhegyi Réka és Csutak Gabi), a legjobb műsor számomra mégis a tizenpárperces kisfilm, Szőcs Petra Kivégzése volt. Szarajevóban a zsűri különdíját kapta, itt nagy tapsot. Ütős kép: az autóban ülő gyerekek perspektívájából látjuk, ahogy a szülők a lerobbant kocsit tolják. Mi vagyunk a gyerekek, nézünk ki a hátsó ülésről, így múlik el lassan az életünk.

Betonlabirintus a fák közé dugva, hamar otthonra találok benne. Lenyűgöz az információs épület melletti zsibongó, ez a balkáni taxidroszt, az asztalokról csak az autós táskák és a szőrmefarkincák hiányoznak. Helyette kézről kézre jár a házipálinkás üveg. (Elnézést, műanyag.) A színvonal egyre süllyed, szakközepesedik, még egy kört? Filmszakadás, összefolynak a képek és a történetek. Mindenki a madaras sálammal van elfoglalva, az elnök fényképez. Az egyik szerint harkály, a másik szerint pingvin, a harmadik szerint gólya, a negyedik szerint emlős! Pedig marabu. Valaki átölel, valakit megpuszilok. Nem vagytok ornitológusok, drágáim, de azért szeretlek benneteket, tessék, itt a telefon, kacsacsőrű emlős-bébi, ilyen is van, ne forgasd a képet, így kell nézni. Hüledeznek.

A Balaton mint entitás, kapom el másnap. Úgy érzem, már kellően szétáradt bennem az alkalmazkodás és a szeretet, de ez azért sok. Mivel ornitológusokat sehol sem találok, civilekre kezdek vadászni. Ki is nézek magamnak néhányat, a szleminaristák krémjével ülünk le a drosztra. Rómeó elég vagány, viszi az estét. Agilis cigánygyerek, a tizennyolcban lakik, utógondozottként, nemrég jött le a cuccról. És más történetek. Például akad egy fuvar, a cím a lellei McDrive, az éhes társaság szürreális: hátul Csider István Zoltán, Hevesi Judit és Szőcs Petra, a volánnál szlemmer Balázs, én most az anyóst játszom, elkenődött sminkkel. A parkolóban megismerkedünk a révkomáromi Vilivel. Néz a nagy szemével, az aranykereszt lehúzza a fejét, a hatodik érzékével kitalálja, hogy irodalmárok vagyunk. Ej mi a kő, kend anyó – kezdi szavalni Petőfit, aki ezerrel forog a barguzini sírban. De az első követ Vilire az a JAK-tag vesse, aki mindig megtalálja a megfelelő szavakat.

És a sport! A JAK-tábor számomra egyet jelent a sporttal, de a tavalyi monstre pingpong-partik után csalódást okoztak a balatonszemesi asztalok. Lepattogzott festék, dülöngélő felületek, kacsalábak, az összes típushiba egy helyen. A csocsó csikorgott, de Rómeó leköpködte a rudakat, nem volt gond, elkezdett csúszni a két kék bekk. Összenézünk Balajthy Ágival, micsoda férfias középpályássor az övé! Negyed órát kosaraztam is, Áfra János olyan szépen kért, lehetetlen volt neki ellenállni. De ennyi erővel sport az úszás is. Vagy a römi. Pedig, természetesen, csak egyetlen sport létezik, ez pedig a futball. Ott lehet csak igazán szeretni!

Három nap alatt négyszer futballoztam. Ez is otthonos: a drótkerítéssel körülvett betonpálya, a szakadt háló, a varrás mentén foszló bőrlabda. És a többiek. Itt van mindjárt Bartók Imre, a puma, a VII. kerület Maradonája, négy tüdő, csupaszív, választáskor le kell csapni rá. Fehér Renátóra nem sikerül, mindig ellenem játszik, váratlanul harapós, kemény, mégis tiszta stílusban. A többieket már csak felsorolom, Vitár Róbert-módban. Áfra János (a délceg úriember), Mohácsi Balázs (a testcseles kapus), Pallag Zoltán (a vagány bitumenharcos), Sörös Bori (igen, Bori, a legbátrabb kapus), Szegő János (a lelkes fejesgólos), Urbán Ákos (a gondos ballábas). S persze Pion, a profi. Látszik rajta a nagypályás múlt, jó a rúgótechnikája, egyebek. Várom vele a közös focit, igaz, eleinte kicsit tartok tőle – a barátnőjét, Szlávy Esztert visszaigazolás közben véletlenül családtagnak jelöltem a Facebookon. A labdával jobban bánok, mint az okostelefonnal. De nincs semmi probléma, Pista passzol, üresbe fut, kényszerítőzünk. Persze, kikapunk, de kit érdekel?

A hátunkon napfény táncol, felhőtlen az ég, némán porlik az aszfalt. Árad a csi.

(A szerző fotóját Pion István készítette. A tábori hangulatkép a szerző fotója.)